Apró lépésekkel a cél felé

Tudom, közhelynek tűnhet, de van egy mondás, miszerint mindenkinek megvan a maga keresztje. Az idős, bölcs rokonok, barátok, ismerősök vagy épp a görbe hátú szomszéd néni szájából, de biztos vagyok benne, hogy mindannyian találkoztunk már ezzel a mondattal életünk során.

Általános iskolás koromban eléggé kilógtam a sorból. Ami azt illeti, a sors már akkoriban súlyos akadályokat gördített elém. Gyermekkoromat bárminek nevezhetném, de egyszerűnek nem. Családi helyzetünk finoman szólva is bonyolult volt. Édesanyám a nehézségek ellenére mindent megtett azért, hogy rendes embert neveljen belőlem. Óvott és féltett mindentől és mindenkitől, nehogy rossz társaságba keveredjek vagy olyan döntést hozzak, amit később megbánnék.

Apai szeretetet csak azon ritka pillanatokban kaphattam, amikor az alkoholmámor nem ragadta magával édesapámat. Bátyám meggondolatlan döntése miatt pedig évekig szenvedtem a kiközösítés és a lenéző pillantások kereszttüzében. Zárkózott lettem és mindinkább magamba fordultam. Szegényes öltözködésem és túlsúlyom miatt állandóvá váltak a piszkálódások, gúnyolódások és sértegetések is.

Minden hétköznap, iskola után, mamámnál vártam, hogy édesanyám hazaérjen. Emlékszem, egyik nap, amikor sírva értem haza, nem kérdezte, mi bajom, csak szorosan átölelt. Rengeteget beszélgettünk, így sejtette, mi bánthat. Amikor kibontakoztunk az ölelésből, szelíden mosolyogva megcirógatta könnyáztatta arcomat és kiterelt a konyhába. Miközben serényen nekilátott összedobni valamilyen búfelejtő nagyi-nyalánkságot, megosztotta velem bölcs gondolatait.

Elmélkedés és tanács

Mindig megfontolt és kedves asszony volt, hatalmas szívvel és óriási türelemmel. Mindenről és mindenkiről megvolt a maga véleménye, de igyekezett megtartani magának és nem bántani senkit sem. Akkor sem mondott egyetlen rossz szót sem azokról, akik megbántottak, kigúnyoltak, kinevettek. Inkább ilyen és ehhez hasonló életbölcsességekkel jött, mint: „Nem tudhatod, ki min megy keresztül.” „Nem látsz bele az életükbe, mint ahogy ők sem a tiédbe.” „Mindenkinek megvan a maga keresztje, ezt ne felejtsd el soha.”

Akkor előrébb lettem vele? Nem. Jobban éreztem magam? A mondatoktól nem, a sütikétől annál inkább… Megértettem gyermekfejjel a mondandója lényegét? Kétlem. Évek teltek el mire letisztult a kép és rájöttem a dolgok mögöttes tartalmára.

Legyen szó a legjobb barátodról, a párodról vagy a hozzád legközelebb álló rokonodról, ne gondold azt, hogy mindent tudsz róla. Mindenkinek vannak titkai, érzései és gondolatai, amiket nem mond el másoknak. Van, amiről fáj beszélni, mást szégyellünk elmondani és akad olyan élethelyzet is, amikor magunk sem tudjuk, mit érzünk valójában. És ez így van jól.

Úgyhogy ahelyett, hogy mások életével foglalkozol és az érzéseibe gázolsz, akár akaratlanul is, inkább magadra fókuszálj. Tedd fel a kérdést önmagadnak: „Jó nekem így?” „Boldog vagyok?” „Szeretem önmagam vagy csak másoknak akarok megfelelni?” A külvilág számára tűnhetsz a legfelszabadultabb és legvidámabb embernek ha belül legszívesebben üvöltenél. Tarthatnak emberek százai gyönyörűnek ha sírva nézel a tükörbe.

Légy bátor és merj szembenézni a valósággal! A TE valóságoddal, a TE érzéseiddel és a TE problémáiddal. Ne hagyd, hogy mások irányítsák az életed, mert nem ők élik! És ami a legfontosabb… ha valami nem tetszik, azon változtass! Lesznek könnyebb lépések és lesznek fájdalmasan nehezek, de azért ami veled történik egyedül TE vagy felelős! Ha a körülményeken nem tudsz változtatni, változtass a hozzáállásodon! A sikeredhez és a boldogságodhoz vezet egy út, aminek a kapuját ki kell nyitnod. A kulcsot az elmédben és a lelkedben keresd!

Tégy rendet a káoszban!

Az utóbbi időszakban eléggé eltűntem. Amilyen nagy lendülettel és lelkesedéssel vágtam bele ebbe a blogba, olyan hamar gördültek elém az akadályok… de – mert mindig van de – visszatértem!

A honlap megalkotásának idején – kissé erős túlzással ugyan, de – a pihenésen túl másra nem volt gondom. Egy május elején hirtelen rámtörő rosszullét után ugyanis háziorvosom által erre lettem ítélve. Én, aki folyton pörög, a munkahelyén a 8 órába 12-t zsúfolva kalapálja halálra a billentyűzetet és hazaérve rohan tovább, hogy elintézzen még párszáz teendőt… pihenjek. Más választásom azonban nem volt, a szervezetem gondoskodott róla, hogy ne is kísérletezzek nagyon semmivel.

Lassan elmondhatom, hogy közel 2 hónapja indultam el a kivizsgálások útvesztőjében, de egy fikarcnyi eredményt sem tudok felmutatni és ki tudja, vajon hány alkalommal kell még szájmaszkomban fuldokolva várnom a különböző osztályok és kórtermek előtti padokon ülve. És hogy miért is írom le mindezt? Mert nemrégiben egy érdekes gondolat fogalmazódott meg bennem.

Miután megérkezett a negatív CT eredményem, egyik szemem sírt, a másik nevetett. Persze, örültem neki, hogy nem leltek semmit, sőt! Azóta azzal szoktam poénkodni, hogy nekem már papírom van róla, hogy nem vagyok bolond. (Ezt természetesen senki sem veszi komolyan, még én magam sem.) Azonban jön a nagy kérdés: akkor mégis mi bajom van?

A láthatatlan stressz

Egyik nap, miután hazaértem a munkából, a szokásos napi rutinomat követtem. Átvedlettem itthoni, kényelmes ruciba és megindultam a fürdőbe. Ahogy elhaladtam a – már hónapok óta felújítás alatt álló – szobám mellett, újból megszédültem. Úgy döntöttem, elég is a napból ennyi, így engedtem vizet a kádba és belevetettem magam. Ahogy ott ücsörögtem, egyszerre csak eleredtek a könnyeim.

Mi váltotta ki? Nem tudom, leginkább minden. Egyetlen momentumra nem húzhatom rá a lepedőt. Összességében nézve az elmúlt időszak fizikai, érzelmi és mentális terheit, nem is csodálkozom, hogy kibuktam. A láthatatlan stressz a legrosszabb. Ami megtelepszik az agyad legmélyebb zugaiban. Alattomosan és csendben mérgezi meg a lelked jelenlétével. Olyankor is kísért, amikor egyébként azt gondolnád, nem foglalkoztat az adott szituáció.

Azóta eltelt már pár nap és rengeteg időt töltöttem töprengéssel. A miérteken túl az érdekel a leginkább, hogy mit tehetnék én magam. Mert érzem és tudom jól, hogy a megoldás itt van a kezemben/fejemben. Az akadályok nem küzdik le magukat és nem várhatunk arra, hogy minden magától megoldódik. Ugyanis, ha valaki még nem jött volna rá, a sült galamb nem tud repülni. A mondás pedig valóban igaz: „Ha azt az embert keresed, aki megváltoztatja az életed, akkor nézz tükörbe!”