Címke: betegség

Intő jelek – kapcsolat a tested és a lelked közt

Ébredés, kettőt pislogsz és már véget is ért a nap. Milliárdnyi inger ér, szembesülsz különféle problémákkal és mini szuperhősként váltod meg a világot újra és újra. Pihenés? Kikapcsolódás? Majd este, majd holnap, majd a hétvégén. A „majd”-ok tengerébe szinte belefulladsz, de te menetelsz tovább. Elvégre bírod, mert más nem csinálja meg helyetted, meg kell oldanod, muszáj. Aztán puff, egyik napról a másikra fájdalmak közt ébredsz, lebetegszel. Magadra ismertél?

Mai rohanó világunkban mindenre és mindenkire igyekszünk kellő időt szakítani. A teendőink listája olykor olyan hosszú, hogy csupán a végigolvasása elvesz egy fél órát a napunkból. Egy emlékeztető a telefonban, sárga fecni a hűtőn, kis papír, nagy notesz, határidőnapló. Akár a szorgos jegyzetelők táborát erősíted, akár fejben állítod össze az ütemtervet, most kérlek állj meg egy pillanatra. Gondolj vissza az elmúlt időszak történéseire. Minden úgy alakult, ahogy tervezted?

A képet készítette: Vígh Katalin, szerkesztette: M.M.

Ha a válaszod „Igen”, gratulálok a sikereidhez és kívánom, hogy továbbra is úgy alakuljanak a dolgaid, ahogy eltervezted. Azonban ha nemmel válaszoltál, akkor se csüggedj, minden okkal történik és ha figyelsz a jelekre, kezedbe veheted sorsod alakulását.

Ismételten egy saját példát hozok. Nagyjából 2 évvel ezelőtt fenekestől felfordult az életem. Leléptem az addigi útról és elindultam az önmegismeréshez vezető lépcsőkön. Korábban is foglalkoztatott a testünk és lelkünk kapcsolata, de nem mélyedtem el a témában és még annyira sem húztam párhuzamot a bennem zajló folyamatok és a rajtam mutatkozó tünetek közt. Aztán szépen fokozatosan elkezdtem jobban figyelni magamra. Mit akar tudatni velem a testem? Mik azok a történések vagy akár megszokások amelyek oly mértékben ártalmasak számomra, hogy szó szerint belebetegszem?

Út az öngyógyításhoz

Minél többet olvasgattam a témában és minél jobban figyeltem az apró változásokra, annál több olyan személlyel találkoztam, aki hasonló cipőben jár. A kezdetben felületes, majd egyre mélyebb tartalommal bíró beszélgetések nagy hatással voltak rám. Minden ember más, ahogyan nem létezik két egyforma történet sem. A különböző nézőpontok, a magunkkal cipelt gyermekkori traumák vagy az otthonról hozott viselkedésformák minden esetben változtatnak az összképen.

A leginkább inspiráló történet, ami arra késztetett, hogy írjak a témáról, egy közösségi oldal görgetése közben bukkant fel előttem. Egy idős gyógyító asszony szavai a lélek és a test kapcsolatáról. Egyszerű, de mégis igaz gondolatok:

A képet készítette és szerkesztette: M.M.

És való igaz. A testi tünetek mind visszavezethetők valamire. A lelkünk figyelmeztet minket, itt az ideje, hogy odafigyeljünk rá, mit is akar mondani nekünk. A kulcspont a tudatosság. Változtassunk azokon a dolgokon, amiken szükséges és segítsünk önmagunknak a fejlődésben.

Ezt a cikket több mint egy hónapja kezdtem el írni, de sajnos az élet közbeszólt, így a befejezésre várni kellett. Amikor nekiültem megfogalmazni a gondolataimat, épp egy hetekig elhúzódó torokfájást küzdöttem le. Hogy a gyógyszerek késleltetett hatása vagy azok a bizonyos, végre kimondott mondatok gyógyító ereje volt e, nem tudhatom. Egyre inkább hiszek az utóbbiban. 🙂

Fájdalmas visszaemlékezés – egy vers születésének története

Hamar megszerettem az olvasást, már gyerekként faltam a könyveket. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább el kezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy én magam is alkossak.    


A Káosz című versemet (melyet a verseim menüpontban megtaláltok) még gimnazista koromban írtam. Mit ne mondjak, újraolvasva a sorokat így felnőttként, sok-sok élettapasztalattal és keserűséggel a hátam mögött már tisztán látom azt, ami akkor meg sem fordult a fejemben: depressziós voltam.
Kiutat kerestem az életemből, aminek egyszerűen nem tudtam meglátni a szép oldalát. Csak a rossz dolgokra fókuszáltam, azokból pedig akadt bőséggel. Ezt a verset akkoriban írtam, amikor tudatosult bennem, hogy szeretett nagymamám hamarosan távozni fog közülünk.

sírig tartó szeretet és gondoskodás

    Egy csöppnyi verselemzés: nem véletlenül került az írásba hol kis, hol pedig nagy kezdőbetűvel a „káosz” szó. Csöppnyi világomban úgy képzeltem, hogy a Káosz nem más, mint a teljes pusztulás, amikor minden egy csettintésre megszűnik létezni. Egy visszafordíthatatlan és megállíthatatlan fekete massza, ami lassan, vontatottan araszol felénk, míg mindent el nem lep és nem marad más csak a sötét, vészjóslóan néma csend. Ezzel ellenben a káosz csupán az a zűrzavar és bódult állapot, amikor az ember tehetetlennek érzi magát, látja a vég közeledtét, de nem tudja hogy kezelje, mit tegyen ellene, hogyan menekülhet el az érzés elől fizikai és szellemi értelemben egyaránt.

Bántó szavak és ami mögöttük van

    Valahogy én is hasonlóképp éreztem magam akkor. Kábultan és zavarodottan, kétségbeesetten és önmarcangolón. Tudtam, mi vár ránk, de nem tudtam és még inkább nem akartam elfogadni. 
    A halál felé közeledve az ember tudata változáson esik át, sokszor nincs tisztában azzal, mit is mond, olykor viszont olyan rejtett információkra bukkanhatunk egy-egy elejtett mondatban, amelyek örökké az életünk és lényünk részévé válnak. Több héten át tartó fáradhatatlan gondoskodás, ápolás, fürdetés és etetés után a szokásos esti búcsúzás zajlott. Akkor is mint minden korábbi napon, édesanyámmal kettesben hagyva őt, odahajoltam fölé, megcsókoltam a homlokát, jó éjszakát kívántam neki, és a fülébe súgtam, hogy Szeretlek! Ez az éj azonban eltért a megszokottól. Ahelyett, hogy gyenge, rekedtes hangon elköszönt volna tőlem, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit szólt: Te nem szeretsz engem! 

    Hazasétáltam, egész éjjel zokogtam, nem tudtam elaludni. Végül a fáradtság győzedelmeskedett felettem. Álmomban minden sötét volt, csupán egy fény derengett a távolban, amiben mamám arcát láttam, mosolyogva, egészségesen, boldogan. Reggel átmentem hozzá, anyukám azonban nem engedett be a házba… nem akarta, hogy lássam azt, amit a lelkem mélyén már tudtam: eltávozott közülünk.

    „Te nem szeretsz engem!” Élénken emlékszem a szavakra, a hangjára, a kétségbeesett tekintetére. Most már tudom, hogy nem akart ő engem ezzel megbántani, csupán arra kért, hogy vessek véget a szenvedéseinek és engedjem el, hogy békében, örök álomra hajthassa fejét.