Kedvenceim közül szemelgetve
Lorien Aiwood: Hajnal suttogása
Két fa tövén forrás fakad,
Szavad árja ömlik ott.
Tanításod széllel szalad,
Én vagyok, ki szólított.
Holló folyam tombol bennünk
Az égen és a föld alatt.
Kaput nyitni, gátat tennünk?
Kiáltsd Halcon szavadat!
Fehér folyam fakad égben
Megvéd e vagy eltemet?
Lomha forrás, szó hevében
Elfeleded nevemet.
Szentelt földed őrzöm, uram
Minden éjen s nappalon.
Ragyogj le rám, mutasd utam,
Kezed leszek míg bírom!
Sötét tenger les és kacag
Hadd legyek a hírnöke!
Minden csillag feléd halad
Haragodat őrizve.
Három földön van testvérem,
Egy szíve sem végtelen.
Körből tekint rám reményem,
Kereszt óvja félelmem.
Árnyseregek menetelnek,
Dübörgő ég harsogja:
Makacs ember hogyha nevet,
Tévedését markolja!
Csendes erdő mélyén patak
Sötét folyó záloga.
Élet? Halál? Merre halad,
Kínzó világ vándora?
Szívem harsog, bosszút ordít,
De elragad a félelem.
Ezüst métely ismét hódít,
Felém nyúl a végtelen.
Lorien Aiwood: Béklyók
Ősi árnyak földje mélyén
vérrel írt alkonyt az ég.
Őszes palást lomha kékjén
széllel szól, suttog a lég.
Ködből font kéz sújt a porba,
pára mérgez kebelén.
Szellőből szőtt bilincs fogja
látomásod tengerén.
Tűz, ha játszik dombtetőkön,
testem-lelkem megremeg.
Éget, ordít minden ősöm:
Felperzselem gyermeked!
Ódon léptű szellem neszez,
sikolyom csak holtan kong.
Félelemmel telt e ketrec,
ingoványod harctól zsong.
Álmaimban messze járok,
nem látom rút földedet.
Átkod felett kegyre várok,
elvágom kín-köteled!
Holdak tánca hogyha csatáz,
rőtre rótt penge dalol.
Ernyedt lánca gyönge varázs,
tenger árja felkarol.
Bosszút harsog ezernyi szív,
rettegés erőt fakaszt.
Izzó hangom csatába hív:
„Jöjj vagy végleg itt maradsz!”
Lángra gyúl a szürke város,
látomásod szendereg.
Mágiád már szinte álmos.
Sóhajod lesz fegyvered!
Ezüstben ragyog az égbolt,
csónakunk siklik tova.
Nem feledjük el, mi rég volt,
béklyód nem ér el soha!
Remény és emlék egy álomból (Ismeretlen szerző)
Az álom roppant kapujában állok,
be nem mehetek, nincsen nyitva még.
Vajon elhoz-e hozzám ez az álom,
hisz’ szorongó szívvel erre várok rég…
Megdöngetem álmom tölgyfa kapuját
és bebocsájtást kérek türelmetlenül.
Vágyam megnyitotta nehéz, rozsdás zárját
és a szívem végre álomba merül.
Belépve a csodák világába,
Te vártál ott engem, Te voltál velem,
nevetett a szemed, ragyogott az arcod.
Rám mosolygott akkor legszebb ünnepem.
Nyíltak a virágok, kacagott az ég is,
akartam hangodat, beszéltettelek.
Aztán fürge szellő szárnyán jött a reggel
– szemem elől akkor elvesztettelek.
Keresem azóta leesett láncszemét,
folytatni kívánom a csodát és az álmot.
Továbbmenni megkezdett utamon,
hiszen a tündérkert palotája vár ott.
Álmomban már nincs meg az a kiskert,
palotája leomlott már rég.
Ébren látom néha egy-egy tarka képét,
tölgykapuján talán átléphetek még.
Stan Gebhardt: Rád néztem…
Rád néztem, és mosolyogtam,
Azt hittem, látod, de nem láttad.
Azt mondtam, „Szeretlek” és vártam, mit felelsz,
Azt hittem, hallasz, de nem hallottál.
Labdázni hívtalak a kertbe,
Azt hittem, utánam jössz, de nem jöttél.
Rajzoltam neked egy képet,
Azt hittem, elteszed, de nem tetted.
Kunyhót építettem az erdőben,
Azt hittem, kirándulsz velem, de nem kirándultál.
Szereztem jó csalit.
Azt hittem, horgászol velem, de nem horgásztál.
Beszélgetni kívántam, hogy megosszam a gondolataimat veled,
Azt hittem, ez neked is hiányzik, de nem hiányzott.
Szóba hoztam a meccset, reméltem, hogy ott találkozunk,
Azt hittem, téged is érdekel, de nem érdekelt.
Kértelek, hogy kössük össze az életünket,
Azt hittem, te is akarod, de nem akartad.
A hazám háborúba hívott, azt mondtad, térjek vissza épen, egészségesen.
De nem tértem.
Sárándi József: Zuhanás közben
Egyre elviselhetetlenebb ez a lecsavart élet,
Percről percre nyilvánvalóbb, hogy köztünk semmi nincs helyrehozható.
Olyan vagyok, akár egy hiányos pohárkészlet,
melynek utolsó darabja most zuhan a betonkemény padló felé.
Ady Endre: A csókok átka
Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,
Ha nincs a csóknak mámora.
Az eltűrt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre nő fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas tűzzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.
Ady Endre: A fehér csönd
Karollak, vonlak s mégsem érlek el:
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csönd, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól vagy én űzlek el.
Johann Wolfgang von Goethe: A rémkirály
Ki vágtat, mint a szél, bár zord az éj?
Egy férfi jő, s hozza gyermekét,
a hűvös széltől úgy óvja őt,
s oly búsan nézi a szenvedőt.
– Ó mondd, jó gyermekem, szólj, mi bánt?
– Jaj, nézd csak, ott a rémkirály áll,
sok dísze, éke úgy csillogott.
– Mit látsz, nem rém, csak köd van ott.-
– Jó gyermek, jöjj, a váram szép,
ott vígan játszom veled, míg élsz;
benn színes, tarka a hímes rét,
s anyám néked adja színes köntösét.-
– Úgy félek, jaj félek, mondd, nem hallod még,
hogy engem suttogva csábít a rém?
– Légy nyugton, maradj nyugton, ne félj:
csak hervadt lombot zörget a szél.-
– Jöjj drága gyermek az erdőn át,
ahol tündér lányaim várnak rád;
Vidám dallal hívnak e szépséges nők
és táncolva álomba ringatnak ők.
– Úgy félek, jaj félek, most hallottad jól,
az éjben tündérek hangja szól!
– E hang, mely zsong, hisz jól hallom én,
szél suttog a fákon, s játszik a fény.
– Te szép legény, nos, váramba jöjj, légy enyém,
de vélem ha nem jössz, úgy elviszlek én.
– Úgy félek, jaj, végem, ott vágtat felém,
két karja átfog, úgy bánt a rém!-
Hogy űzi, hajtja, a ló szinte száll,
mert sír és jajgat a kis lázas száj;
s hogy végre otthonába ér,
karjában gyermeke már nem él.
(Závodszky Zoltán fordításában)