Címke: változás

Görbe tükör és az egó avagy lásd, mennyit érsz

Tökéletes ember nem létezik. Akkor mégis miért van az, hogy a szomszéd kertjét valahogy zöldebbnek látjuk? Alapvető tulajdonságunk, hogy hajlamosak vagyunk összahasonlítani magunkat másokkal. Az irigység, féltékenység vagy szimplán a szebb és jobb utáni vágy mindannyiunkban megtalálható. Ahány ember, annyi stílus, életmód, külső – és belső tulajdonság. Hiszen egyedi létformák vagyunk, nem pedig szalagról legördülő sorozatgyártmányok.

Az eltérő neveltetés és környezet, a családi és baráti befolyás hatására más és más felfogású és ízlésű emberekké válunk. Kinek mi a zsánere, ahogy mondani szokás, de a végén minden zsák megtalálja a foltját. Felmerül a kérdés ismét: akkor mégis miért? Mi az oka annak, hogy olyan kevesen vannak akik úgy fogadják el önmagukat, ahogy vannak? Miért nem tudjuk szeretni önmagunkat?

Hosszú évek óta tolják az arcunkba a képek és videók milliárdjait. Mit látunk mi nők? Az a szép, ha valaki 90-60-90. Ne legyen egy csepp felesleg sem, de ha túl izmos vagy, az sem jó. Ha alacsony vagy, törpének hívnak, ha magas, zsiráfnak. Ha teltebb az alkatod, bálnának csúfolnak, ha vékony vagy, gebének. Mondani sem kell, hogy ez egy örökös körforgás, aminek le merem fogadni, TE magad is részese vagy.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…

Köztudott dolog, hogy tökéletesség csak a mesékben van, akkor mégis miért hajszoljuk annyira, hogy elérjük a lehetetlent? Egyik hajnalban a tükör előtt állva, a megszokott nyúzott arc tekintett vissza rám. Végigmértem magam, nem voltam elégedett a látvánnyal. Visszamentem a szekrényhez, elővettem egy másik felsőt. Azt követte a harmadik, majd a negyedik. Sok időm eltelt a szerencsétlenkedéssel. Végül nevetséges módon arra a ruhára esett a választásom, ami elsőnek zuhant rám a gardróbból. Munkába menet egész úton kavarogtak a gondolataim. Mi a baj velem?

Fiatal lánykaként semmi bajom nem volt magammal. Túlsúlyos voltam, de elfogadtam önmagam úgy, ahogy vagyok. Éveken át táncoltam, a mozgás valamilyen formában mindig az életem része volt. Ha nem is edzettem kitartóan, nem futottam maratonokat, de azt sem mondhatnám, hogy elhanyagoltam volna a testem. Mindezek ellenére idegenek, ismerősök, olykor hozzátartozók is meg-megszóltak kinézetem miatt. Minél több gúnyolódás, sértő és bántó megjegyzés ért, annál kevésbé tudtam szeretni önmagam. Elvégre hogyan szeressem magam amikor mások csak a hibákat látják?

Lásd, mennyit érsz…

Én nem vagyok elég jó… A tüskék egyre gyűltek, az önbizalmam pedig egyre inkább odaveszett. Szépen lassan beépült a tudatomba, szerves részemmé vált az a rengeteg fájó szó és mondat amit nekem címeztek. „Le kell fogynom, különben elhagy és akkor egyedül maradok örökre.” „Ha ő nem lenne, én nem kellenék senkinek, hisz megmondta, alighanem igaza lehet…” Katt…katt…katt… és a kerék forgott tovább míg én saját gondolataimmal harcoltam.

És most itt vagyok. Újult erővel. Sokszor ugyan még meg-megingó önbizalommal, de már tudok mosolyogva nézni a tükörbe. Mi kellett hozzá? Mindössze annyi, hogy rádöbbenjek, hogy az életben minden okkal történik. Amikor a mókuskerékben körbe-körbe futkározva folyton ugyanolyan vagy felettébb hasonló jellegű akadályokba ütköztem, nem jó irányt választottam. Fokozatosan eltemettem önmagam, mert kételkedtem abban, hogy számítok, hogy nekem is lehet véleményem és hogy egyáltalán érek valamit.

Aztán egyszer csak fordult a kocka. Ahelyett, hogy ugyanazokat a köröket jártam volna, kiléptem a komfortzónámból. Változtattam, mert felismertem, hogy mindaddig nincs kiút míg meg nem tanulom az élet által feladott legújabb leckét. Ha azt akarom, hogy elfogadjanak, el kell fogadnom önmagam. Korábban amikor a tükörbe néztem, tekintetem egyből a hibákra tévedt. Ma már igyekszem az összképre fókuszálni illetve arra, amit szeretek magamban. Akadnak még nehezebb napok, hiszen a lelkemen ejtett sebek nem múlnak el nyomtalanul, de hiszek magamban. Akiknek fontos vagyok, a hibáimmal együtt fogadnak el. Akik szeretnek, nem akarnak megváltoztatni. Én pedig végre tudom, hogy elég vagyok.

Apró lépésekkel a cél felé

Tudom, közhelynek tűnhet, de van egy mondás, miszerint mindenkinek megvan a maga keresztje. Az idős, bölcs rokonok, barátok, ismerősök vagy épp a görbe hátú szomszéd néni szájából, de biztos vagyok benne, hogy mindannyian találkoztunk már ezzel a mondattal életünk során.

Általános iskolás koromban eléggé kilógtam a sorból. Ami azt illeti, a sors már akkoriban súlyos akadályokat gördített elém. Gyermekkoromat bárminek nevezhetném, de egyszerűnek nem. Családi helyzetünk finoman szólva is bonyolult volt. Édesanyám a nehézségek ellenére mindent megtett azért, hogy rendes embert neveljen belőlem. Óvott és féltett mindentől és mindenkitől, nehogy rossz társaságba keveredjek vagy olyan döntést hozzak, amit később megbánnék.

Apai szeretetet csak azon ritka pillanatokban kaphattam, amikor az alkoholmámor nem ragadta magával édesapámat. Bátyám meggondolatlan döntése miatt pedig évekig szenvedtem a kiközösítés és a lenéző pillantások kereszttüzében. Zárkózott lettem és mindinkább magamba fordultam. Szegényes öltözködésem és túlsúlyom miatt állandóvá váltak a piszkálódások, gúnyolódások és sértegetések is.

Minden hétköznap, iskola után, mamámnál vártam, hogy édesanyám hazaérjen. Emlékszem, egyik nap, amikor sírva értem haza, nem kérdezte, mi bajom, csak szorosan átölelt. Rengeteget beszélgettünk, így sejtette, mi bánthat. Amikor kibontakoztunk az ölelésből, szelíden mosolyogva megcirógatta könnyáztatta arcomat és kiterelt a konyhába. Miközben serényen nekilátott összedobni valamilyen búfelejtő nagyi-nyalánkságot, megosztotta velem bölcs gondolatait.

Elmélkedés és tanács

Mindig megfontolt és kedves asszony volt, hatalmas szívvel és óriási türelemmel. Mindenről és mindenkiről megvolt a maga véleménye, de igyekezett megtartani magának és nem bántani senkit sem. Akkor sem mondott egyetlen rossz szót sem azokról, akik megbántottak, kigúnyoltak, kinevettek. Inkább ilyen és ehhez hasonló életbölcsességekkel jött, mint: „Nem tudhatod, ki min megy keresztül.” „Nem látsz bele az életükbe, mint ahogy ők sem a tiédbe.” „Mindenkinek megvan a maga keresztje, ezt ne felejtsd el soha.”

Akkor előrébb lettem vele? Nem. Jobban éreztem magam? A mondatoktól nem, a sütikétől annál inkább… Megértettem gyermekfejjel a mondandója lényegét? Kétlem. Évek teltek el mire letisztult a kép és rájöttem a dolgok mögöttes tartalmára.

Legyen szó a legjobb barátodról, a párodról vagy a hozzád legközelebb álló rokonodról, ne gondold azt, hogy mindent tudsz róla. Mindenkinek vannak titkai, érzései és gondolatai, amiket nem mond el másoknak. Van, amiről fáj beszélni, mást szégyellünk elmondani és akad olyan élethelyzet is, amikor magunk sem tudjuk, mit érzünk valójában. És ez így van jól.

Úgyhogy ahelyett, hogy mások életével foglalkozol és az érzéseibe gázolsz, akár akaratlanul is, inkább magadra fókuszálj. Tedd fel a kérdést önmagadnak: „Jó nekem így?” „Boldog vagyok?” „Szeretem önmagam vagy csak másoknak akarok megfelelni?” A külvilág számára tűnhetsz a legfelszabadultabb és legvidámabb embernek ha belül legszívesebben üvöltenél. Tarthatnak emberek százai gyönyörűnek ha sírva nézel a tükörbe.

Légy bátor és merj szembenézni a valósággal! A TE valóságoddal, a TE érzéseiddel és a TE problémáiddal. Ne hagyd, hogy mások irányítsák az életed, mert nem ők élik! És ami a legfontosabb… ha valami nem tetszik, azon változtass! Lesznek könnyebb lépések és lesznek fájdalmasan nehezek, de azért ami veled történik egyedül TE vagy felelős! Ha a körülményeken nem tudsz változtatni, változtass a hozzáállásodon! A sikeredhez és a boldogságodhoz vezet egy út, aminek a kapuját ki kell nyitnod. A kulcsot az elmédben és a lelkedben keresd!

Tégy rendet a káoszban!

Az utóbbi időszakban eléggé eltűntem. Amilyen nagy lendülettel és lelkesedéssel vágtam bele ebbe a blogba, olyan hamar gördültek elém az akadályok… de – mert mindig van de – visszatértem!

A honlap megalkotásának idején – kissé erős túlzással ugyan, de – a pihenésen túl másra nem volt gondom. Egy május elején hirtelen rámtörő rosszullét után ugyanis háziorvosom által erre lettem ítélve. Én, aki folyton pörög, a munkahelyén a 8 órába 12-t zsúfolva kalapálja halálra a billentyűzetet és hazaérve rohan tovább, hogy elintézzen még párszáz teendőt… pihenjek. Más választásom azonban nem volt, a szervezetem gondoskodott róla, hogy ne is kísérletezzek nagyon semmivel.

Lassan elmondhatom, hogy közel 2 hónapja indultam el a kivizsgálások útvesztőjében, de egy fikarcnyi eredményt sem tudok felmutatni és ki tudja, vajon hány alkalommal kell még szájmaszkomban fuldokolva várnom a különböző osztályok és kórtermek előtti padokon ülve. És hogy miért is írom le mindezt? Mert nemrégiben egy érdekes gondolat fogalmazódott meg bennem.

Miután megérkezett a negatív CT eredményem, egyik szemem sírt, a másik nevetett. Persze, örültem neki, hogy nem leltek semmit, sőt! Azóta azzal szoktam poénkodni, hogy nekem már papírom van róla, hogy nem vagyok bolond. (Ezt természetesen senki sem veszi komolyan, még én magam sem.) Azonban jön a nagy kérdés: akkor mégis mi bajom van?

A láthatatlan stressz

Egyik nap, miután hazaértem a munkából, a szokásos napi rutinomat követtem. Átvedlettem itthoni, kényelmes ruciba és megindultam a fürdőbe. Ahogy elhaladtam a – már hónapok óta felújítás alatt álló – szobám mellett, újból megszédültem. Úgy döntöttem, elég is a napból ennyi, így engedtem vizet a kádba és belevetettem magam. Ahogy ott ücsörögtem, egyszerre csak eleredtek a könnyeim.

Mi váltotta ki? Nem tudom, leginkább minden. Egyetlen momentumra nem húzhatom rá a lepedőt. Összességében nézve az elmúlt időszak fizikai, érzelmi és mentális terheit, nem is csodálkozom, hogy kibuktam. A láthatatlan stressz a legrosszabb. Ami megtelepszik az agyad legmélyebb zugaiban. Alattomosan és csendben mérgezi meg a lelked jelenlétével. Olyankor is kísért, amikor egyébként azt gondolnád, nem foglalkoztat az adott szituáció.

Azóta eltelt már pár nap és rengeteg időt töltöttem töprengéssel. A miérteken túl az érdekel a leginkább, hogy mit tehetnék én magam. Mert érzem és tudom jól, hogy a megoldás itt van a kezemben/fejemben. Az akadályok nem küzdik le magukat és nem várhatunk arra, hogy minden magától megoldódik. Ugyanis, ha valaki még nem jött volna rá, a sült galamb nem tud repülni. A mondás pedig valóban igaz: „Ha azt az embert keresed, aki megváltoztatja az életed, akkor nézz tükörbe!”

Fájdalmas visszaemlékezés – egy vers születésének története

Hamar megszerettem az olvasást, már gyerekként faltam a könyveket. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább el kezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy én magam is alkossak.    


A Káosz című versemet (melyet a verseim menüpontban megtaláltok) még gimnazista koromban írtam. Mit ne mondjak, újraolvasva a sorokat így felnőttként, sok-sok élettapasztalattal és keserűséggel a hátam mögött már tisztán látom azt, ami akkor meg sem fordult a fejemben: depressziós voltam.
Kiutat kerestem az életemből, aminek egyszerűen nem tudtam meglátni a szép oldalát. Csak a rossz dolgokra fókuszáltam, azokból pedig akadt bőséggel. Ezt a verset akkoriban írtam, amikor tudatosult bennem, hogy szeretett nagymamám hamarosan távozni fog közülünk.

sírig tartó szeretet és gondoskodás

    Egy csöppnyi verselemzés: nem véletlenül került az írásba hol kis, hol pedig nagy kezdőbetűvel a „káosz” szó. Csöppnyi világomban úgy képzeltem, hogy a Káosz nem más, mint a teljes pusztulás, amikor minden egy csettintésre megszűnik létezni. Egy visszafordíthatatlan és megállíthatatlan fekete massza, ami lassan, vontatottan araszol felénk, míg mindent el nem lep és nem marad más csak a sötét, vészjóslóan néma csend. Ezzel ellenben a káosz csupán az a zűrzavar és bódult állapot, amikor az ember tehetetlennek érzi magát, látja a vég közeledtét, de nem tudja hogy kezelje, mit tegyen ellene, hogyan menekülhet el az érzés elől fizikai és szellemi értelemben egyaránt.

Bántó szavak és ami mögöttük van

    Valahogy én is hasonlóképp éreztem magam akkor. Kábultan és zavarodottan, kétségbeesetten és önmarcangolón. Tudtam, mi vár ránk, de nem tudtam és még inkább nem akartam elfogadni. 
    A halál felé közeledve az ember tudata változáson esik át, sokszor nincs tisztában azzal, mit is mond, olykor viszont olyan rejtett információkra bukkanhatunk egy-egy elejtett mondatban, amelyek örökké az életünk és lényünk részévé válnak. Több héten át tartó fáradhatatlan gondoskodás, ápolás, fürdetés és etetés után a szokásos esti búcsúzás zajlott. Akkor is mint minden korábbi napon, édesanyámmal kettesben hagyva őt, odahajoltam fölé, megcsókoltam a homlokát, jó éjszakát kívántam neki, és a fülébe súgtam, hogy Szeretlek! Ez az éj azonban eltért a megszokottól. Ahelyett, hogy gyenge, rekedtes hangon elköszönt volna tőlem, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit szólt: Te nem szeretsz engem! 

    Hazasétáltam, egész éjjel zokogtam, nem tudtam elaludni. Végül a fáradtság győzedelmeskedett felettem. Álmomban minden sötét volt, csupán egy fény derengett a távolban, amiben mamám arcát láttam, mosolyogva, egészségesen, boldogan. Reggel átmentem hozzá, anyukám azonban nem engedett be a házba… nem akarta, hogy lássam azt, amit a lelkem mélyén már tudtam: eltávozott közülünk.

    „Te nem szeretsz engem!” Élénken emlékszem a szavakra, a hangjára, a kétségbeesett tekintetére. Most már tudom, hogy nem akart ő engem ezzel megbántani, csupán arra kért, hogy vessek véget a szenvedéseinek és engedjem el, hogy békében, örök álomra hajthassa fejét.