Egyszer volt, hol nem volt…

Egyszer volt, hol nem volt, nem is oly rég élt egy tettrekész nő, aki elhatározta, hogy megvalósítja az álmait. Hová lett? Mi történt vele?- kérdezték sokan. A válasz éppoly egyszerű, mint amilyen bonyolult. Összetört, eltűnt és porba hullt. Majd összeszedve erejét felállt, leporolta magát és most emelt fővel újból belevág a harcba… a céljaiért, vágyaiért, a boldogságáért!

Az idő alattomosan szalad el mellettünk. 2024 harmadik hete hamarosan zárul, de már nyakunkon a következő hétvége. Mire észbe kapunk, máris eltelt egy hónap, egy évszak, egy teljes esztendő. Kisebb sokkot kaptam a honlapon szereplő utolsó cikk dátumára pillantva. 2023 január 21. Valaki legyen oly kedves, és árulja már el nekem, hogy ki ette meg az utóbbi 365 napot?

Készítette és szerkesztette: M.M.

A laptopom felé görnyedve kétségbeesetten próbáltam összekaparni emlékeimet a 2023-as évről. Így utólag visszatekintve, hidegből és melegből is jutott ki bőséggel. Az első pár hónap remek volt. Próbára tettem magam egy irodalmi pályázaton, amelynek keretén belül az egyik novellám elnyerte a kiadó tetszését és bekerülhetett az Ébredés című antológiába. Műveim közt elolvashatjátok Álom és valóság címen.

Feldolgozás és elengedés

Április végéhez közeledve ismét rámtört az a furcsa szédülés, amivel a honlap indításának idejében mászkáltam az egészségügy útvesztőjében. Feltűnően furcsa volt az időzítés, így elkezdtem agyalni, hogy vajon miért ugyanabban az időszakban történik ez az egész. És egyszer csak megvilágosodtam. A mélyből felbukkant egy dátum, ami az egész életemet megváltoztatta még 2021-ben. Mi volt a legdöbbenetesebb az egészben?

Miután kimondtam hangosan, és megerősítettem magamban, hogy igenis helyes döntést hoztam, minden tünetem tovaszállt. Úgy éreztem, mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg. Ez volt az év első olyan pillanata, ami új irányba terelte az életem. Eldöntöttem, hogy fokozatosan sorraveszem a problémáimat és szembenézek a traumáimmal, hogy fel tudjam őket dolgozni. Előadásokat hallgattam, könyveket olvastam, elindultam az önismeret és önfejlesztés rögös útján.

Mialatt saját belső démonaimmal harcoltam, az élet keményen arcomba csapta az ajtót. Nyár elején ugyanis egy vizsgálat során olyan diagnózist kaptam, ami fenekestül forgatta fel az életem. Az érzelmi hullámvasút minden zegzugát bejártam. És habár voltak olyan időszakok, amikor megengedtem magamnak, hogy kicsit összetörjek, összességében igyekeztem pozitív maradni és meglátni a dolgok mögöttes tartalmát.

Átértékelés és átalakulás

Ha a dolgok nem a terveink szerint alakulnak vagy rossz, akár tragikus eseményt élünk át, két módon reagálhatunk. Az egyszerű utat választva siránkozunk és sajnáltatjuk magunkat vagy pedig megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni a helyzetből. Én ez utóbbi mellett döntöttem és nem bántam meg. Azóta más szemmel látom a világot. Átértékeltem az életem és az eddigi értékrendem.

Idézet Cavett Robert tollából

A tavalyi évben sok nehézséggel kellett szembesülnöm. Egészségügyi, családi, baráti, munkahelyi problémák egyaránt adódtak. Olykor szépen sorban, máskor egyszerre merült fel több téren is a zűrzavar. A gondolkodásmódom hatalmas átalakuláson esett át mindennek köszönhetően. Ezekre az akadályokra leckeként tekintek. Rengeteget tanultam belőlük és úgy érzem, még fogok is jószerével.

Szóval hol is van az a nő? Jelentem, itt vagyok! Emelt fővel és füstölő billentyűzettel. Mert hiszek abban, hogy az én történetem mások számára is tanulságos lehet. Mert bízom abban, hogy ezzel Téged is az önfejlesztés útjára terellek majd. És mert ezáltal én magam is fejlődöm. No, és persze azért, mert szeretem csinálni.

Fájdalmas visszaemlékezés – egy vers születésének története

Hamar megszerettem az olvasást, már gyerekként faltam a könyveket. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább el kezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy én magam is alkossak.    


A Káosz című versemet (melyet a verseim menüpontban megtaláltok) még gimnazista koromban írtam. Mit ne mondjak, újraolvasva a sorokat így felnőttként, sok-sok élettapasztalattal és keserűséggel a hátam mögött már tisztán látom azt, ami akkor meg sem fordult a fejemben: depressziós voltam.
Kiutat kerestem az életemből, aminek egyszerűen nem tudtam meglátni a szép oldalát. Csak a rossz dolgokra fókuszáltam, azokból pedig akadt bőséggel. Ezt a verset akkoriban írtam, amikor tudatosult bennem, hogy szeretett nagymamám hamarosan távozni fog közülünk.

sírig tartó szeretet és gondoskodás

    Egy csöppnyi verselemzés: nem véletlenül került az írásba hol kis, hol pedig nagy kezdőbetűvel a „káosz” szó. Csöppnyi világomban úgy képzeltem, hogy a Káosz nem más, mint a teljes pusztulás, amikor minden egy csettintésre megszűnik létezni. Egy visszafordíthatatlan és megállíthatatlan fekete massza, ami lassan, vontatottan araszol felénk, míg mindent el nem lep és nem marad más csak a sötét, vészjóslóan néma csend. Ezzel ellenben a káosz csupán az a zűrzavar és bódult állapot, amikor az ember tehetetlennek érzi magát, látja a vég közeledtét, de nem tudja hogy kezelje, mit tegyen ellene, hogyan menekülhet el az érzés elől fizikai és szellemi értelemben egyaránt.

Bántó szavak és ami mögöttük van

    Valahogy én is hasonlóképp éreztem magam akkor. Kábultan és zavarodottan, kétségbeesetten és önmarcangolón. Tudtam, mi vár ránk, de nem tudtam és még inkább nem akartam elfogadni. 
    A halál felé közeledve az ember tudata változáson esik át, sokszor nincs tisztában azzal, mit is mond, olykor viszont olyan rejtett információkra bukkanhatunk egy-egy elejtett mondatban, amelyek örökké az életünk és lényünk részévé válnak. Több héten át tartó fáradhatatlan gondoskodás, ápolás, fürdetés és etetés után a szokásos esti búcsúzás zajlott. Akkor is mint minden korábbi napon, édesanyámmal kettesben hagyva őt, odahajoltam fölé, megcsókoltam a homlokát, jó éjszakát kívántam neki, és a fülébe súgtam, hogy Szeretlek! Ez az éj azonban eltért a megszokottól. Ahelyett, hogy gyenge, rekedtes hangon elköszönt volna tőlem, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit szólt: Te nem szeretsz engem! 

    Hazasétáltam, egész éjjel zokogtam, nem tudtam elaludni. Végül a fáradtság győzedelmeskedett felettem. Álmomban minden sötét volt, csupán egy fény derengett a távolban, amiben mamám arcát láttam, mosolyogva, egészségesen, boldogan. Reggel átmentem hozzá, anyukám azonban nem engedett be a házba… nem akarta, hogy lássam azt, amit a lelkem mélyén már tudtam: eltávozott közülünk.

    „Te nem szeretsz engem!” Élénken emlékszem a szavakra, a hangjára, a kétségbeesett tekintetére. Most már tudom, hogy nem akart ő engem ezzel megbántani, csupán arra kért, hogy vessek véget a szenvedéseinek és engedjem el, hogy békében, örök álomra hajthassa fejét.