Ismét sok idő telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Hiába fogadtam meg számtalanszor, hogy nem csinálok ilyet, elbuktam. Az ok pedig éppoly egyszerű mint amilyen bonyolult. Épp emiatt húztam elő a kalapból ma ezt az igencsak aktuális témát.
Az élet tanít ha tetszik, ha nem. Az elmúlt időszakban úgy éreztem magam mint akit arra ítéltek, hogy néhány hét leforgása alatt újrajárja az általánost, a gimnáziumot és megszerezzen egy doktori címet is. A leckék egymást követték megállás nélkül. Még fel se ocsúdtam az első pofonból, már érkezett is a másik.
Az írás számomra mindig a mentsvárat jelentette. Nem csak egy hobbiként tekintettem rá. Szó szerint ki tudtam írni magamból a fájó gondolatokat, a rossz eseményeket, és mindazt ami nyomasztott legbelül. Nem számított, hogy napló formájában vagy mondjuk egy vers képében öntöttek formát a szavak. A lényeg az írás volt. Megnyugtatott és kikapcsolt. Megszabadított a belső démonoktól, hogy teret engedhessen az új, szebb és jobb dolgoknak az életben.
Összességében tehát elmondható, hogy amellett, hogy szeretek írni, jobban is érzem magam tőle. Kiélhetem a kreativitásom, megszabadulhatok a negatív energiáktól, más nem is kell! És ennek örömére vajon mit csináltam a legutolsó blogbejegyzésem óta? Semmit… Egészen konkrétan semmit.
Minden nap úgy keltem fel, hogy elég volt. Egyszerre történik túl sok minden és túl kevés. Ki kell írnom magamból ezt a zűrzavart. Minden egyes reggel megfogadtam, hogy este laptop elé ülök és nekilátok. Mégsem tettem. És itt jön képbe a mai nap fő témája. A farsang még messze, de éljenek a maszkok!
Mondjam, mutassam vagy inkább takarjam el?
Látszatvalóság és műmosoly. Ebben a világban élünk. Legyen szó a social mediáról vagy a való életről kint az utcán, bent a melóhelyen. Görgeted a Facebookot, az Instát vagy épp a TikTok-ot és mit látsz? Hibátlan arcbőr, tökéletes smink, csupa vidámság. Ha jobban megnézed a képet, eléd tárulnak a filterhasználat és a retusálás nyomai.
Bent a melóhelyen is tuti mindenkinek tökéletes az élete. Semmi feszültség, zéró stressz, csak örök vidámság és chill állapot. És nyílván amikor mosolyogva közlöd a feletteseddel, hogy megoldod, tegye csak le az asztalodra a másik 300 kupac mellé, akkor mindezt azért teszed, mert te ennek felettébb örülsz. Mert minden vágyad, hogy túlórázhass. Természetesen még véletlenül sem azért mert az egyéb érzéseidet szeretnéd elrejteni általa.
Ahogy telnek a napok, úgy sodródnak elénk a kisebb-nagyobb nehézségek, kudarcok, bosszantó tényezők. Problémák otthon, a munkahelyen, baráti kapcsolatokban, családtagokkal, szerelmi életünkben, egészség terén és még sorolhatnám. Bármin megyünk is épp keresztül, megpróbáljuk elfojtani, hogy ne lássák mások. A mi gondunk maradjon csak a miénk, ezt várják el tőlünk.
Ez a fajta megfelelési kényszer kerített hatalmába engem is. Reggelente gondosan megigazítottam a maszkom, hogy ne lássák, hogy belül darabokra hullok. Ha meg is osztottam egy-két gondolatot valakivel, közel nem a teljes káoszt ami gyökeret vert bennem. Ugyanazokat a rutinköröket futottam heteken át. Ébredés, maszkot fel, mosolyogj, viccelődj, hamarosan leveheted az álarcodat. Ahogy telt az idő és a gondok tetőztek, annál nehezebb volt hordani a való világ filterét. Ez volt az ok, amiért nem írtam. Egyszerűen elfáradtam a semmiben, a puszta létezésben.
Mindenki maszkot hord, csupán az a kérdés, hány rétegben. Ha valóban szeretnéd tudni, hogy érzi magát valaki, kérdezz rá. A kérdés maga egyszerű, a választ megérteni bonyolultabb, mert nem csak a kimondott szavak fontosak. A hangsúly, a reakcióidő is számít, a szemek pedig titkon elárulnak mindent. Szánj egy percet az idődből és tedd fel a kérdést annak, aki igazán fontos neked: „Hogy vagy?” Az én válaszom csupán annyi: Jól.
