Címke: káosz

Tégy rendet a káoszban!

Az utóbbi időszakban eléggé eltűntem. Amilyen nagy lendülettel és lelkesedéssel vágtam bele ebbe a blogba, olyan hamar gördültek elém az akadályok… de – mert mindig van de – visszatértem!

A honlap megalkotásának idején – kissé erős túlzással ugyan, de – a pihenésen túl másra nem volt gondom. Egy május elején hirtelen rámtörő rosszullét után ugyanis háziorvosom által erre lettem ítélve. Én, aki folyton pörög, a munkahelyén a 8 órába 12-t zsúfolva kalapálja halálra a billentyűzetet és hazaérve rohan tovább, hogy elintézzen még párszáz teendőt… pihenjek. Más választásom azonban nem volt, a szervezetem gondoskodott róla, hogy ne is kísérletezzek nagyon semmivel.

Lassan elmondhatom, hogy közel 2 hónapja indultam el a kivizsgálások útvesztőjében, de egy fikarcnyi eredményt sem tudok felmutatni és ki tudja, vajon hány alkalommal kell még szájmaszkomban fuldokolva várnom a különböző osztályok és kórtermek előtti padokon ülve. És hogy miért is írom le mindezt? Mert nemrégiben egy érdekes gondolat fogalmazódott meg bennem.

Miután megérkezett a negatív CT eredményem, egyik szemem sírt, a másik nevetett. Persze, örültem neki, hogy nem leltek semmit, sőt! Azóta azzal szoktam poénkodni, hogy nekem már papírom van róla, hogy nem vagyok bolond. (Ezt természetesen senki sem veszi komolyan, még én magam sem.) Azonban jön a nagy kérdés: akkor mégis mi bajom van?

A láthatatlan stressz

Egyik nap, miután hazaértem a munkából, a szokásos napi rutinomat követtem. Átvedlettem itthoni, kényelmes ruciba és megindultam a fürdőbe. Ahogy elhaladtam a – már hónapok óta felújítás alatt álló – szobám mellett, újból megszédültem. Úgy döntöttem, elég is a napból ennyi, így engedtem vizet a kádba és belevetettem magam. Ahogy ott ücsörögtem, egyszerre csak eleredtek a könnyeim.

Mi váltotta ki? Nem tudom, leginkább minden. Egyetlen momentumra nem húzhatom rá a lepedőt. Összességében nézve az elmúlt időszak fizikai, érzelmi és mentális terheit, nem is csodálkozom, hogy kibuktam. A láthatatlan stressz a legrosszabb. Ami megtelepszik az agyad legmélyebb zugaiban. Alattomosan és csendben mérgezi meg a lelked jelenlétével. Olyankor is kísért, amikor egyébként azt gondolnád, nem foglalkoztat az adott szituáció.

Azóta eltelt már pár nap és rengeteg időt töltöttem töprengéssel. A miérteken túl az érdekel a leginkább, hogy mit tehetnék én magam. Mert érzem és tudom jól, hogy a megoldás itt van a kezemben/fejemben. Az akadályok nem küzdik le magukat és nem várhatunk arra, hogy minden magától megoldódik. Ugyanis, ha valaki még nem jött volna rá, a sült galamb nem tud repülni. A mondás pedig valóban igaz: „Ha azt az embert keresed, aki megváltoztatja az életed, akkor nézz tükörbe!”

Fájdalmas visszaemlékezés – egy vers születésének története

Hamar megszerettem az olvasást, már gyerekként faltam a könyveket. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább el kezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy én magam is alkossak.    


A Káosz című versemet (melyet a verseim menüpontban megtaláltok) még gimnazista koromban írtam. Mit ne mondjak, újraolvasva a sorokat így felnőttként, sok-sok élettapasztalattal és keserűséggel a hátam mögött már tisztán látom azt, ami akkor meg sem fordult a fejemben: depressziós voltam.
Kiutat kerestem az életemből, aminek egyszerűen nem tudtam meglátni a szép oldalát. Csak a rossz dolgokra fókuszáltam, azokból pedig akadt bőséggel. Ezt a verset akkoriban írtam, amikor tudatosult bennem, hogy szeretett nagymamám hamarosan távozni fog közülünk.

sírig tartó szeretet és gondoskodás

    Egy csöppnyi verselemzés: nem véletlenül került az írásba hol kis, hol pedig nagy kezdőbetűvel a „káosz” szó. Csöppnyi világomban úgy képzeltem, hogy a Káosz nem más, mint a teljes pusztulás, amikor minden egy csettintésre megszűnik létezni. Egy visszafordíthatatlan és megállíthatatlan fekete massza, ami lassan, vontatottan araszol felénk, míg mindent el nem lep és nem marad más csak a sötét, vészjóslóan néma csend. Ezzel ellenben a káosz csupán az a zűrzavar és bódult állapot, amikor az ember tehetetlennek érzi magát, látja a vég közeledtét, de nem tudja hogy kezelje, mit tegyen ellene, hogyan menekülhet el az érzés elől fizikai és szellemi értelemben egyaránt.

Bántó szavak és ami mögöttük van

    Valahogy én is hasonlóképp éreztem magam akkor. Kábultan és zavarodottan, kétségbeesetten és önmarcangolón. Tudtam, mi vár ránk, de nem tudtam és még inkább nem akartam elfogadni. 
    A halál felé közeledve az ember tudata változáson esik át, sokszor nincs tisztában azzal, mit is mond, olykor viszont olyan rejtett információkra bukkanhatunk egy-egy elejtett mondatban, amelyek örökké az életünk és lényünk részévé válnak. Több héten át tartó fáradhatatlan gondoskodás, ápolás, fürdetés és etetés után a szokásos esti búcsúzás zajlott. Akkor is mint minden korábbi napon, édesanyámmal kettesben hagyva őt, odahajoltam fölé, megcsókoltam a homlokát, jó éjszakát kívántam neki, és a fülébe súgtam, hogy Szeretlek! Ez az éj azonban eltért a megszokottól. Ahelyett, hogy gyenge, rekedtes hangon elköszönt volna tőlem, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit szólt: Te nem szeretsz engem! 

    Hazasétáltam, egész éjjel zokogtam, nem tudtam elaludni. Végül a fáradtság győzedelmeskedett felettem. Álmomban minden sötét volt, csupán egy fény derengett a távolban, amiben mamám arcát láttam, mosolyogva, egészségesen, boldogan. Reggel átmentem hozzá, anyukám azonban nem engedett be a házba… nem akarta, hogy lássam azt, amit a lelkem mélyén már tudtam: eltávozott közülünk.

    „Te nem szeretsz engem!” Élénken emlékszem a szavakra, a hangjára, a kétségbeesett tekintetére. Most már tudom, hogy nem akart ő engem ezzel megbántani, csupán arra kért, hogy vessek véget a szenvedéseinek és engedjem el, hogy békében, örök álomra hajthassa fejét.