Már évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy belevágjak egy saját blog szerkesztésébe, de valami mindig hiányzott. Egészen a mai napig nem éreztem úgy, hogy tökéletesen meg lennék elégedve az eredménnyel, és ez a gondolat eltántorított attól, hogy egyáltalán megpróbáljam.
Jogosan merülhet fel benned a kérdés, hogy akkor most mégis mi változott? El kell keserítselek, hiába a sokszor túlzott maximalizmusom, nem találtam rá a tökéletesség kulcsára. Ellenben rájöttem arra, hogy nem is az számít igazán, hogy akár az oldalam kinézete, akár az írásaim hibátlanok és rendezettek legyenek. Miért? Mert mi magunk sem vagyunk tökéletesek és ez így van jól.
Az oldalon a „Mások tollából” menüpont alatt kedvenc verseimet és idézeteimet találjátok, melyek valamiképp inspiráltak vagy csak hatással voltak rám életem során. A blog többi felületén saját műveimet és gondolataimat osztom meg veletek. A honlapot folyamatosan frissítem, bővítem, ha megtetszik amit látsz, térj be hozzám minden nap, az újdonságok garantáltak. Kellemes időtöltést és jó szórakozást kívánok!
Egyszer volt, hol nem volt, nem is oly rég élt egy tettrekész nő, aki elhatározta, hogy megvalósítja az álmait. Hová lett? Mi történt vele?- kérdezték sokan. A válasz éppoly egyszerű, mint amilyen bonyolult. Összetört, eltűnt és porba hullt. Majd összeszedve erejét felállt, leporolta magát és most emelt fővel újból belevág a harcba… a céljaiért, vágyaiért, a boldogságáért!
Az idő alattomosan szalad el mellettünk. 2024 harmadik hete hamarosan zárul, de már nyakunkon a következő hétvége. Mire észbe kapunk, máris eltelt egy hónap, egy évszak, egy teljes esztendő. Kisebb sokkot kaptam a honlapon szereplő utolsó cikk dátumára pillantva. 2023 január 21. Valaki legyen oly kedves, és árulja már el nekem, hogy ki ette meg az utóbbi 365 napot?
Készítette és szerkesztette: M.M.
A laptopom felé görnyedve kétségbeesetten próbáltam összekaparni emlékeimet a 2023-as évről. Így utólag visszatekintve, hidegből és melegből is jutott ki bőséggel. Az első pár hónap remek volt. Próbára tettem magam egy irodalmi pályázaton, amelynek keretén belül az egyik novellám elnyerte a kiadó tetszését és bekerülhetett az Ébredés című antológiába. Műveim közt elolvashatjátok Álom és valóság címen.
Feldolgozás és elengedés
Április végéhez közeledve ismét rámtört az a furcsa szédülés, amivel a honlap indításának idejében mászkáltam az egészségügy útvesztőjében. Feltűnően furcsa volt az időzítés, így elkezdtem agyalni, hogy vajon miért ugyanabban az időszakban történik ez az egész. És egyszer csak megvilágosodtam. A mélyből felbukkant egy dátum, ami az egész életemet megváltoztatta még 2021-ben. Mi volt a legdöbbenetesebb az egészben?
Miután kimondtam hangosan, és megerősítettem magamban, hogy igenis helyes döntést hoztam, minden tünetem tovaszállt. Úgy éreztem, mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg. Ez volt az év első olyan pillanata, ami új irányba terelte az életem. Eldöntöttem, hogy fokozatosan sorraveszem a problémáimat és szembenézek a traumáimmal, hogy fel tudjam őket dolgozni. Előadásokat hallgattam, könyveket olvastam, elindultam az önismeret és önfejlesztés rögös útján.
Mialatt saját belső démonaimmal harcoltam, az élet keményen arcomba csapta az ajtót. Nyár elején ugyanis egy vizsgálat során olyan diagnózist kaptam, ami fenekestül forgatta fel az életem. Az érzelmi hullámvasút minden zegzugát bejártam. És habár voltak olyan időszakok, amikor megengedtem magamnak, hogy kicsit összetörjek, összességében igyekeztem pozitív maradni és meglátni a dolgok mögöttes tartalmát.
Átértékelés és átalakulás
Ha a dolgok nem a terveink szerint alakulnak vagy rossz, akár tragikus eseményt élünk át, két módon reagálhatunk. Az egyszerű utat választva siránkozunk és sajnáltatjuk magunkat vagy pedig megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni a helyzetből. Én ez utóbbi mellett döntöttem és nem bántam meg. Azóta más szemmel látom a világot. Átértékeltem az életem és az eddigi értékrendem.
Idézet Cavett Robert tollából
A tavalyi évben sok nehézséggel kellett szembesülnöm. Egészségügyi, családi, baráti, munkahelyi problémák egyaránt adódtak. Olykor szépen sorban, máskor egyszerre merült fel több téren is a zűrzavar. A gondolkodásmódom hatalmas átalakuláson esett át mindennek köszönhetően. Ezekre az akadályokra leckeként tekintek. Rengeteget tanultam belőlük és úgy érzem, még fogok is jószerével.
Szóval hol is van az a nő? Jelentem, itt vagyok! Emelt fővel és füstölő billentyűzettel. Mert hiszek abban, hogy az én történetem mások számára is tanulságos lehet. Mert bízom abban, hogy ezzel Téged is az önfejlesztés útjára terellek majd. És mert ezáltal én magam is fejlődöm. No, és persze azért, mert szeretem csinálni.
Sokan úgy vélik, életünk meg van írva és a már előre lehelyezett köveken lépkedünk. Én ezzel határozottan nem értek egyet. Az egyetlen biztos dolog, Ronald David Laing szavait idézve, csupán ennyi: „Az élet egy szexuális úton terjedő fertőzés, amelynél a halálozási arány 100%.”
A képet készítette: Vígh Katalin
Ha nincs kőbe vésve a sorsunk akkor mégis mi a titok? Ahhoz, hogy ezt megfejthessük, első lépésként nézzük, mi is az élet és mi vagyunk Mi, földi halandók!? A válasz roppant egyszerű és – szerény véleményem szerint -mindenféle vallási hovatartozástól mentes. Nem számít, miben vagy kiben hiszel, a létezéshez energia kell. Istentől vagy az univerzumtól származó erő hozza e létre, végeredményben lényegtelen.
Második lépésként képzeld el a világot egy hatalmas fénygömbként. Ez a golyóbis milliárdnyi aprócska fénypontból tevődik össze, ahol minden pötty egy-egy élőlényt szimbolizál. Nem vagy ennyire vizuális alkat? Sebaj, nézzünk egy kisebb példát. Egy fa önmagában csupán egy fás szárú növény. Ha több van egymás mellett, már facsoport. Ahogy sokszorozódik a számuk, úgy beszélünk fasorról, ligetről majd egy egész erdőről. Az az egy fénypont az óriási gömbben , vagy az az egy csemete a hatalmas erdőségben egyaránt egy nagy egész része.
Hogyan vegyük kezünkbe az irányítást?
Elérkeztünk a harmadik – és egyben utolsó – lépéshez. Itt az ideje hasznosítani az eddig megszerzett információkat. Minden mindennel összeköttetésben áll valamilyen szinten. Ha a létezés és mindaz, ami bennünket alkot, nem más, mint színtiszta energia, akkor nincs is egyéb teendőnk, mint kihasználni ennek az áramlását. Semmi varázslat vagy okkultizmus. Nincs szükség varázspálcára, sem bájitalokra. Csupán a gondolat teremtő erejére.
Hogyan érhetjük el az álmainkat? Mit tehetünk mi magunk célunk elérésének érdekében? Először is nem árt, ha tudjuk, mit is akarunk valójában. Ha ez megvan, összpontosítsunk arra, hogy sikerül. Ennyi az egész. Az élet apró döntések sorozata. Minden lépéshez megannyi gondolat társul. És ahogy a mondás tartja, amit el tudok képzelni, azt meg is tudom valósítani!
Tehát gondolkozz, képzeld el és cselekedj! El lehet ezt valahogy rontani? Igen, többféleképpen is, hiszen a negatív gondolat is képes teremteni, de erről majd mesélek egy újabb cikkben. Akárhogy is nézzük, a legrosszabb lépés ha nem lépsz, csak toporogsz egyhelyben és várod a csodát. Az élet nem áll meg a kedvedért, és nem hibáztathatsz mást amiatt, ha valami nem úgy alakul, ahogy eltervezted. A sorsodért egyedül Te felelsz!
Ébredés, kettőt pislogsz és már véget is ért a nap. Milliárdnyi inger ér, szembesülsz különféle problémákkal és mini szuperhősként váltod meg a világot újra és újra. Pihenés? Kikapcsolódás? Majd este, majd holnap, majd a hétvégén. A „majd”-ok tengerébe szinte belefulladsz, de te menetelsz tovább. Elvégre bírod, mert más nem csinálja meg helyetted, meg kell oldanod, muszáj. Aztán puff, egyik napról a másikra fájdalmak közt ébredsz, lebetegszel. Magadra ismertél?
Mai rohanó világunkban mindenre és mindenkire igyekszünk kellő időt szakítani. A teendőink listája olykor olyan hosszú, hogy csupán a végigolvasása elvesz egy fél órát a napunkból. Egy emlékeztető a telefonban, sárga fecni a hűtőn, kis papír, nagy notesz, határidőnapló. Akár a szorgos jegyzetelők táborát erősíted, akár fejben állítod össze az ütemtervet, most kérlek állj meg egy pillanatra. Gondolj vissza az elmúlt időszak történéseire. Minden úgy alakult, ahogy tervezted?
A képet készítette: Vígh Katalin, szerkesztette: M.M.
Ha a válaszod „Igen”, gratulálok a sikereidhez és kívánom, hogy továbbra is úgy alakuljanak a dolgaid, ahogy eltervezted. Azonban ha nemmel válaszoltál, akkor se csüggedj, minden okkal történik és ha figyelsz a jelekre, kezedbe veheted sorsod alakulását.
Ismételten egy saját példát hozok. Nagyjából 2 évvel ezelőtt fenekestől felfordult az életem. Leléptem az addigi útról és elindultam az önmegismeréshez vezető lépcsőkön. Korábban is foglalkoztatott a testünk és lelkünk kapcsolata, de nem mélyedtem el a témában és még annyira sem húztam párhuzamot a bennem zajló folyamatok és a rajtam mutatkozó tünetek közt. Aztán szépen fokozatosan elkezdtem jobban figyelni magamra. Mit akar tudatni velem a testem? Mik azok a történések vagy akár megszokások amelyek oly mértékben ártalmasak számomra, hogy szó szerint belebetegszem?
Út az öngyógyításhoz
Minél többet olvasgattam a témában és minél jobban figyeltem az apró változásokra, annál több olyan személlyel találkoztam, aki hasonló cipőben jár. A kezdetben felületes, majd egyre mélyebb tartalommal bíró beszélgetések nagy hatással voltak rám. Minden ember más, ahogyan nem létezik két egyforma történet sem. A különböző nézőpontok, a magunkkal cipelt gyermekkori traumák vagy az otthonról hozott viselkedésformák minden esetben változtatnak az összképen.
A leginkább inspiráló történet, ami arra késztetett, hogy írjak a témáról, egy közösségi oldal görgetése közben bukkant fel előttem. Egy idős gyógyító asszony szavai a lélek és a test kapcsolatáról. Egyszerű, de mégis igaz gondolatok:
A képet készítette és szerkesztette: M.M.
És való igaz. A testi tünetek mind visszavezethetők valamire. A lelkünk figyelmeztet minket, itt az ideje, hogy odafigyeljünk rá, mit is akar mondani nekünk. A kulcspont a tudatosság. Változtassunk azokon a dolgokon, amiken szükséges és segítsünk önmagunknak a fejlődésben.
Ezt a cikket több mint egy hónapja kezdtem el írni, de sajnos az élet közbeszólt, így a befejezésre várni kellett. Amikor nekiültem megfogalmazni a gondolataimat, épp egy hetekig elhúzódó torokfájást küzdöttem le. Hogy a gyógyszerek késleltetett hatása vagy azok a bizonyos, végre kimondott mondatok gyógyító ereje volt e, nem tudhatom. Egyre inkább hiszek az utóbbiban. 🙂
Ismét sok idő telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Hiába fogadtam meg számtalanszor, hogy nem csinálok ilyet, elbuktam. Az ok pedig éppoly egyszerű mint amilyen bonyolult. Épp emiatt húztam elő a kalapból ma ezt az igencsak aktuális témát.
Az élet tanít ha tetszik, ha nem. Az elmúlt időszakban úgy éreztem magam mint akit arra ítéltek, hogy néhány hét leforgása alatt újrajárja az általánost, a gimnáziumot és megszerezzen egy doktori címet is. A leckék egymást követték megállás nélkül. Még fel se ocsúdtam az első pofonból, már érkezett is a másik.
Az írás számomra mindig a mentsvárat jelentette. Nem csak egy hobbiként tekintettem rá. Szó szerint ki tudtam írni magamból a fájó gondolatokat, a rossz eseményeket, és mindazt ami nyomasztott legbelül. Nem számított, hogy napló formájában vagy mondjuk egy vers képében öntöttek formát a szavak. A lényeg az írás volt. Megnyugtatott és kikapcsolt. Megszabadított a belső démonoktól, hogy teret engedhessen az új, szebb és jobb dolgoknak az életben.
Az írás jelentősége
Összességében tehát elmondható, hogy amellett, hogy szeretek írni, jobban is érzem magam tőle. Kiélhetem a kreativitásom, megszabadulhatok a negatív energiáktól, más nem is kell! És ennek örömére vajon mit csináltam a legutolsó blogbejegyzésem óta? Semmit… Egészen konkrétan semmit.
Minden nap úgy keltem fel, hogy elég volt. Egyszerre történik túl sok minden és túl kevés. Ki kell írnom magamból ezt a zűrzavart. Minden egyes reggel megfogadtam, hogy este laptop elé ülök és nekilátok. Mégsem tettem. És itt jön képbe a mai nap fő témája. A farsang még messze, de éljenek a maszkok!
Mondjam, mutassam vagy inkább takarjam el?
Látszatvalóság és műmosoly. Ebben a világban élünk. Legyen szó a social mediáról vagy a való életről kint az utcán, bent a melóhelyen. Görgeted a Facebookot, az Instát vagy épp a TikTok-ot és mit látsz? Hibátlan arcbőr, tökéletes smink, csupa vidámság. Ha jobban megnézed a képet, eléd tárulnak a filterhasználat és a retusálás nyomai.
Bent a melóhelyen is tuti mindenkinek tökéletes az élete. Semmi feszültség, zéró stressz, csak örök vidámság és chill állapot. És nyílván amikor mosolyogva közlöd a feletteseddel, hogy megoldod, tegye csak le az asztalodra a másik 300 kupac mellé, akkor mindezt azért teszed, mert te ennek felettébb örülsz. Mert minden vágyad, hogy túlórázhass. Természetesen még véletlenül sem azért mert az egyéb érzéseidet szeretnéd elrejteni általa.
Ahogy telnek a napok, úgy sodródnak elénk a kisebb-nagyobb nehézségek, kudarcok, bosszantó tényezők. Problémák otthon, a munkahelyen, baráti kapcsolatokban, családtagokkal, szerelmi életünkben, egészség terén és még sorolhatnám. Bármin megyünk is épp keresztül, megpróbáljuk elfojtani, hogy ne lássák mások. A mi gondunk maradjon csak a miénk, ezt várják el tőlünk.
Ez a fajta megfelelési kényszer kerített hatalmába engem is. Reggelente gondosan megigazítottam a maszkom, hogy ne lássák, hogy belül darabokra hullok. Ha meg is osztottam egy-két gondolatot valakivel, közel nem a teljes káoszt ami gyökeret vert bennem. Ugyanazokat a rutinköröket futottam heteken át. Ébredés, maszkot fel, mosolyogj, viccelődj, hamarosan leveheted az álarcodat. Ahogy telt az idő és a gondok tetőztek, annál nehezebb volt hordani a való világ filterét. Ez volt az ok, amiért nem írtam. Egyszerűen elfáradtam a semmiben, a puszta létezésben.
Mindenki maszkot hord, csupán az a kérdés, hány rétegben. Ha valóban szeretnéd tudni, hogy érzi magát valaki, kérdezz rá. A kérdés maga egyszerű, a választ megérteni bonyolultabb, mert nem csak a kimondott szavak fontosak. A hangsúly, a reakcióidő is számít, a szemek pedig titkon elárulnak mindent. Szánj egy percet az idődből és tedd fel a kérdést annak, aki igazán fontos neked: „Hogy vagy?” Az én válaszom csupán annyi: Jól.
Tökéletes ember nem létezik. Akkor mégis miért van az, hogy a szomszéd kertjét valahogy zöldebbnek látjuk? Alapvető tulajdonságunk, hogy hajlamosak vagyunk összahasonlítani magunkat másokkal. Az irigység, féltékenység vagy szimplán a szebb és jobb utáni vágy mindannyiunkban megtalálható. Ahány ember, annyi stílus, életmód, külső – és belső tulajdonság. Hiszen egyedi létformák vagyunk, nem pedig szalagról legördülő sorozatgyártmányok.
Az eltérő neveltetés és környezet, a családi és baráti befolyás hatására más és más felfogású és ízlésű emberekké válunk. Kinek mi a zsánere, ahogy mondani szokás, de a végén minden zsák megtalálja a foltját. Felmerül a kérdés ismét: akkor mégis miért? Mi az oka annak, hogy olyan kevesen vannak akik úgy fogadják el önmagukat, ahogy vannak? Miért nem tudjuk szeretni önmagunkat?
Hosszú évek óta tolják az arcunkba a képek és videók milliárdjait. Mit látunk mi nők? Az a szép, ha valaki 90-60-90. Ne legyen egy csepp felesleg sem, de ha túl izmos vagy, az sem jó. Ha alacsony vagy, törpének hívnak, ha magas, zsiráfnak. Ha teltebb az alkatod, bálnának csúfolnak, ha vékony vagy, gebének. Mondani sem kell, hogy ez egy örökös körforgás, aminek le merem fogadni, TE magad is részese vagy.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
Köztudott dolog, hogy tökéletesség csak a mesékben van, akkor mégis miért hajszoljuk annyira, hogy elérjük a lehetetlent? Egyik hajnalban a tükör előtt állva, a megszokott nyúzott arc tekintett vissza rám. Végigmértem magam, nem voltam elégedett a látvánnyal. Visszamentem a szekrényhez, elővettem egy másik felsőt. Azt követte a harmadik, majd a negyedik. Sok időm eltelt a szerencsétlenkedéssel. Végül nevetséges módon arra a ruhára esett a választásom, ami elsőnek zuhant rám a gardróbból. Munkába menet egész úton kavarogtak a gondolataim. Mi a baj velem?
Fiatal lánykaként semmi bajom nem volt magammal. Túlsúlyos voltam, de elfogadtam önmagam úgy, ahogy vagyok. Éveken át táncoltam, a mozgás valamilyen formában mindig az életem része volt. Ha nem is edzettem kitartóan, nem futottam maratonokat, de azt sem mondhatnám, hogy elhanyagoltam volna a testem. Mindezek ellenére idegenek, ismerősök, olykor hozzátartozók is meg-megszóltak kinézetem miatt. Minél több gúnyolódás, sértő és bántó megjegyzés ért, annál kevésbé tudtam szeretni önmagam. Elvégre hogyan szeressem magam amikor mások csak a hibákat látják?
Lásd, mennyit érsz…
Én nem vagyok elég jó… A tüskék egyre gyűltek, az önbizalmam pedig egyre inkább odaveszett. Szépen lassan beépült a tudatomba, szerves részemmé vált az a rengeteg fájó szó és mondat amit nekem címeztek. „Le kell fogynom, különben elhagy és akkor egyedül maradok örökre.” „Ha ő nem lenne, én nem kellenék senkinek, hisz megmondta, alighanem igaza lehet…” Katt…katt…katt… és a kerék forgott tovább míg én saját gondolataimmal harcoltam.
És most itt vagyok. Újult erővel. Sokszor ugyan még meg-megingó önbizalommal, de már tudok mosolyogva nézni a tükörbe. Mi kellett hozzá? Mindössze annyi, hogy rádöbbenjek, hogy az életben minden okkal történik. Amikor a mókuskerékben körbe-körbe futkározva folyton ugyanolyan vagy felettébb hasonló jellegű akadályokba ütköztem, nem jó irányt választottam. Fokozatosan eltemettem önmagam, mert kételkedtem abban, hogy számítok, hogy nekem is lehet véleményem és hogy egyáltalán érek valamit.
Aztán egyszer csak fordult a kocka. Ahelyett, hogy ugyanazokat a köröket jártam volna, kiléptem a komfortzónámból. Változtattam, mert felismertem, hogy mindaddig nincs kiút míg meg nem tanulom az élet által feladott legújabb leckét. Ha azt akarom, hogy elfogadjanak, el kell fogadnom önmagam. Korábban amikor a tükörbe néztem, tekintetem egyből a hibákra tévedt. Ma már igyekszem az összképre fókuszálni illetve arra, amit szeretek magamban. Akadnak még nehezebb napok, hiszen a lelkemen ejtett sebek nem múlnak el nyomtalanul, de hiszek magamban. Akiknek fontos vagyok, a hibáimmal együtt fogadnak el. Akik szeretnek, nem akarnak megváltoztatni. Én pedig végre tudom, hogy elég vagyok.
Közel 2 hónap röppent el mióta az utolsó bejegyzésemet megírtam. Az elmúlt időszakban az életem eléggé kaotikussá vált… megint. Mondhatnám, hogy váratlanul értek az események, amik miatt se időm, se energiám nem maradt a blog szerkesztésére, de nem. Valójában annyi mindent éltem már meg életem során, hogy baromira nehéz meglepni.
Biztos voltál már olyan helyzetben, amikor nem láttad a kiutat, nem tudtad, mit tegyél, hogy egyről a kettőre juss. Egy darabig küzd az ember, vonszolja magát, megpróbál hatfelé szakadni, vért izzad, de semmi sem elég. Hosszú idő elteltével pedig egyszerűen belefásulunk a dologba. Ha az ember eljut erre a pontra, akkor már az apró sikereknek sem tud úgy örülni és a lelkesedése is alábbhagy.
Az oldalról folyamatosan érkeztek az értesítések, de egyiket sem nyitottam meg. Elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán van e értelme annak amit csinálok. Írjak még vagy hagyjam a fenébe az egészet és kössem vissza a lelkem a sokszor monoton és idegőrlően unalmas droid-munka gépezetéhez?
Az áttörés
Minap beszélgetésbe elegyedtem egy kedves munkatársnőmmel/barátommal. Érdeklődött írói pályafutásom alakulása felől. Szó szót követett, végül ez az oldal is említésre került. Megkért rá, hogy linkeljem be neki, szívesen elolvasná miket írok.
Még aznap este pittyent a telefonom, egy nagyobbacska szövegbuborék fogadott amikor megnyitottam az alkalmazást. A lány – aki nem is sejti, hogy visszatérő bejegyzésem főszereplője – számtalan kérdést és bíztató gondolatot írt a blog kapcsán. Üzenetváltásunk után megfogadtam, hogy amint lehetőségem nyílik, újból a tettek mezejére lépek és tollat ragadok.
Miért írom le a gondolataimat? Miért osztom meg a világgal az érzéseimet, a múltam aprócska darabkáit? Nos, a válasz roppant egyszerű. Mert szeretek írni. Mert nem hagyom, hogy az álmaim és céljaim a feledés homályába vesszenek. Mert lehet, hogy ezzel segíthetek valakinek, aki hasonló élethelyzetben van. Mert jobban érzem magam tőle. Mert remélhetőleg Te is jobban fogod érezni magad tőle. Egyszerűen csak azért, mert…
Tudom, közhelynek tűnhet, de van egy mondás, miszerint mindenkinek megvan a maga keresztje. Az idős, bölcs rokonok, barátok, ismerősök vagy épp a görbe hátú szomszéd néni szájából, de biztos vagyok benne, hogy mindannyian találkoztunk már ezzel a mondattal életünk során.
Általános iskolás koromban eléggé kilógtam a sorból. Ami azt illeti, a sors már akkoriban súlyos akadályokat gördített elém. Gyermekkoromat bárminek nevezhetném, de egyszerűnek nem. Családi helyzetünk finoman szólva is bonyolult volt. Édesanyám a nehézségek ellenére mindent megtett azért, hogy rendes embert neveljen belőlem. Óvott és féltett mindentől és mindenkitől, nehogy rossz társaságba keveredjek vagy olyan döntést hozzak, amit később megbánnék.
Apai szeretetet csak azon ritka pillanatokban kaphattam, amikor az alkoholmámor nem ragadta magával édesapámat. Bátyám meggondolatlan döntése miatt pedig évekig szenvedtem a kiközösítés és a lenéző pillantások kereszttüzében. Zárkózott lettem és mindinkább magamba fordultam. Szegényes öltözködésem és túlsúlyom miatt állandóvá váltak a piszkálódások, gúnyolódások és sértegetések is.
Minden hétköznap, iskola után, mamámnál vártam, hogy édesanyám hazaérjen. Emlékszem, egyik nap, amikor sírva értem haza, nem kérdezte, mi bajom, csak szorosan átölelt. Rengeteget beszélgettünk, így sejtette, mi bánthat. Amikor kibontakoztunk az ölelésből, szelíden mosolyogva megcirógatta könnyáztatta arcomat és kiterelt a konyhába. Miközben serényen nekilátott összedobni valamilyen búfelejtő nagyi-nyalánkságot, megosztotta velem bölcs gondolatait.
Elmélkedés és tanács
Mindig megfontolt és kedves asszony volt, hatalmas szívvel és óriási türelemmel. Mindenről és mindenkiről megvolt a maga véleménye, de igyekezett megtartani magának és nem bántani senkit sem. Akkor sem mondott egyetlen rossz szót sem azokról, akik megbántottak, kigúnyoltak, kinevettek. Inkább ilyen és ehhez hasonló életbölcsességekkel jött, mint: „Nem tudhatod, ki min megy keresztül.” „Nem látsz bele az életükbe, mint ahogy ők sem a tiédbe.” „Mindenkinek megvan a maga keresztje, ezt ne felejtsd el soha.”
Akkor előrébb lettem vele? Nem. Jobban éreztem magam? A mondatoktól nem, a sütikétől annál inkább… Megértettem gyermekfejjel a mondandója lényegét? Kétlem. Évek teltek el mire letisztult a kép és rájöttem a dolgok mögöttes tartalmára.
Legyen szó a legjobb barátodról, a párodról vagy a hozzád legközelebb álló rokonodról, ne gondold azt, hogy mindent tudsz róla. Mindenkinek vannak titkai, érzései és gondolatai, amiket nem mond el másoknak. Van, amiről fáj beszélni, mást szégyellünk elmondani és akad olyan élethelyzet is, amikor magunk sem tudjuk, mit érzünk valójában. És ez így van jól.
Úgyhogy ahelyett, hogy mások életével foglalkozol és az érzéseibe gázolsz, akár akaratlanul is, inkább magadra fókuszálj. Tedd fel a kérdést önmagadnak: „Jó nekem így?” „Boldog vagyok?” „Szeretem önmagam vagy csak másoknak akarok megfelelni?” A külvilág számára tűnhetsz a legfelszabadultabb és legvidámabb embernek ha belül legszívesebben üvöltenél. Tarthatnak emberek százai gyönyörűnek ha sírva nézel a tükörbe.
Légy bátor és merj szembenézni a valósággal! A TE valóságoddal, a TE érzéseiddel és a TE problémáiddal. Ne hagyd, hogy mások irányítsák az életed, mert nem ők élik! És ami a legfontosabb… ha valami nem tetszik, azon változtass! Lesznek könnyebb lépések és lesznek fájdalmasan nehezek, de azért ami veled történik egyedül TE vagy felelős! Ha a körülményeken nem tudsz változtatni, változtass a hozzáállásodon! A sikeredhez és a boldogságodhoz vezet egy út, aminek a kapuját ki kell nyitnod. A kulcsot az elmédben és a lelkedben keresd!
Az utóbbi időszakban eléggé eltűntem. Amilyen nagy lendülettel és lelkesedéssel vágtam bele ebbe a blogba, olyan hamar gördültek elém az akadályok… de – mert mindig van de – visszatértem!
A honlap megalkotásának idején – kissé erős túlzással ugyan, de – a pihenésen túl másra nem volt gondom. Egy május elején hirtelen rámtörő rosszullét után ugyanis háziorvosom által erre lettem ítélve. Én, aki folyton pörög, a munkahelyén a 8 órába 12-t zsúfolva kalapálja halálra a billentyűzetet és hazaérve rohan tovább, hogy elintézzen még párszáz teendőt… pihenjek. Más választásom azonban nem volt, a szervezetem gondoskodott róla, hogy ne is kísérletezzek nagyon semmivel.
Lassan elmondhatom, hogy közel 2 hónapja indultam el a kivizsgálások útvesztőjében, de egy fikarcnyi eredményt sem tudok felmutatni és ki tudja, vajon hány alkalommal kell még szájmaszkomban fuldokolva várnom a különböző osztályok és kórtermek előtti padokon ülve. És hogy miért is írom le mindezt? Mert nemrégiben egy érdekes gondolat fogalmazódott meg bennem.
Miután megérkezett a negatív CT eredményem, egyik szemem sírt, a másik nevetett. Persze, örültem neki, hogy nem leltek semmit, sőt! Azóta azzal szoktam poénkodni, hogy nekem már papírom van róla, hogy nem vagyok bolond. (Ezt természetesen senki sem veszi komolyan, még én magam sem.) Azonban jön a nagy kérdés: akkor mégis mi bajom van?
A láthatatlan stressz
Egyik nap, miután hazaértem a munkából, a szokásos napi rutinomat követtem. Átvedlettem itthoni, kényelmes ruciba és megindultam a fürdőbe. Ahogy elhaladtam a – már hónapok óta felújítás alatt álló – szobám mellett, újból megszédültem. Úgy döntöttem, elég is a napból ennyi, így engedtem vizet a kádba és belevetettem magam. Ahogy ott ücsörögtem, egyszerre csak eleredtek a könnyeim.
Mi váltotta ki? Nem tudom, leginkább minden. Egyetlen momentumra nem húzhatom rá a lepedőt. Összességében nézve az elmúlt időszak fizikai, érzelmi és mentális terheit, nem is csodálkozom, hogy kibuktam. A láthatatlan stressz a legrosszabb. Ami megtelepszik az agyad legmélyebb zugaiban. Alattomosan és csendben mérgezi meg a lelked jelenlétével. Olyankor is kísért, amikor egyébként azt gondolnád, nem foglalkoztat az adott szituáció.
Azóta eltelt már pár nap és rengeteg időt töltöttem töprengéssel. A miérteken túl az érdekel a leginkább, hogy mit tehetnék én magam. Mert érzem és tudom jól, hogy a megoldás itt van a kezemben/fejemben. Az akadályok nem küzdik le magukat és nem várhatunk arra, hogy minden magától megoldódik. Ugyanis, ha valaki még nem jött volna rá, a sült galamb nem tud repülni. A mondás pedig valóban igaz: „Ha azt az embert keresed, aki megváltoztatja az életed, akkor nézz tükörbe!”
Érezted már úgy, hogy az egész világ összeesküdött ellened? Hogy bármit is teszel, nem jutsz egyről a kettőre? Hidd el, ezzel nem vagy egyedül. Minden ember életében akadnak rosszabb napok és jobbak; és attól, hogy valaki nem panaszkodik folyton, még nem jelenti azt, hogy ő nyakig merül a mézescsuporban, míg te csak kívülről nyaldosod az üveget.
Mindig újabbnál újabb nehézségekkel kell szembenéznünk életünk során és ezen nem változtathatunk. Egy dolgot azonban tehetünk önmagunkért: változtassunk a helyzethez való hozzáállásunkon! A mai napon ennek kapcsán fogalmazódott meg bennem egy gondolat, amit gyorsan rímbe is foglaltam nektek. Az élet rendje címmel megtaláljátok a verseim menüpont alatt.
Az életben elénk gördülő nehézségek és akadályok nem ok nélkül kerülnek oda. Mindennek célja van, legyen szó egy jó időszakról vagy épp egy rosszról. Amikor a sors egy akadályt gördít eléd, jussanak eszedbe azok a pillanatok, amikben boldog voltál és reményekkel teli. Ezekből meríts erőt, állj fel, porold le magad és gondolj arra, hogy meg tudod csinálni! Számtalan problémát leküzdöttél már, ez is menni fog! A sorsunk a mi kezünkben van, és igen, olykor akadnak az úton kisebb-nagyobb bukkanók, vagy akár egész Mount Everestek, amiket meg kell másznunk, ahhoz, hogy előrébb jussunk, de mennünk kell tovább. Minden leküzdött probléma egy-egy fejezet az élet nagy oktatókönyvében; egy lecke, amit ha elsajátítunk, egy újabb mérföldkőhöz érkezünk majd saját fejlődésünk útján.
Hol volt, hol nem volt, talán nem is volt (ja, de igen), volt egyszer egy 16 éves, visszahúzódó lány, aki már nagyon vágyott arra, hogy rátaláljon a szerelem és átélhesse élete első csókját.
Alighanem, kedves olvasó, most tágra nyílt szemekkel nézel és arra gondolsz, hogy ez csakis elírás lehet. A mai rohanó világunkban a fiatalok zöme már általános iskolás korában megéli milyen az első csók, bulizni jár, pasizik, legtöbben már az első együttléten is túl vannak mire leballagnak. Most ha sablonos akarnék lenni, mondhatnám, hogy „bezzeg az én időmben”… de nem akarok áltatni senkit, már akkoriban is kirívó esetnek számítottam. Mint nyílván mindannyian tudjátok, mindennek megvan a maga oka és kiváltó körülménye, de erről majd egy későbbi írásomban bővebben kitérek. Most legyen elég annyi, hogy ott álltam a gimiben 16 évesen és vártam, hogy elborítsa az agyamat a rózsaszín köd.
És akkor jött ő… az első olyan srác, akit igazán érdekeltem… olyannyira, hogy még a zavarodott menekülési kísérletemet (mialatt a minket összeboronáló barátnőmet nem kis erővel próbáltam továbbvonszolni a folyosón, a következő mondatot ismételgetve: „Nem, nem akarok odamenni, nem érted?”) is aranyosnak vélte. Egy kis beszélgetés, hopp, vannak közös témák, de jó… ugyanazt a zenét szeretjük, szuper… és már jártunk is. A Valentin nap vészesen közeledett, én pedig veszettül romantikus alkat vagyok, így mindenképp valami emlékezetessel szerettem volna őt meglepni. Mivel ő is amolyan alkotó lélek volt, nem egy verset írt nekem is, így arra gondoltam, meglepem egy általam költött versikével.
Amikor ajándékkal készülünk valakinek, soha nem azt számít, hogy amit adunk, mennyibe került, hanem hogy szívből adjuk. Nem akartam csalódást okozni neki, így saját dolgomat kissé megnehezítve kigondoltam, mi lenne ha a sorok kezdőbetűi egyfajta üzenetet hordoznának magukban? Gondos tervezés és sok piszkozati papír után megszületett a szerelmes versike, Valentin napra címmel, amit a verseim menüpontban megtaláltok. Mondanom sem kell, elérte a várt hatást, a srác nagyon boldognak tűnt mikor elolvasta. Én pedig örültem, hogy mosolyogni látom.
Születésnap? Névnap? Karácsony? Valentin nap? Bármilyen esemény is közeledik, az ajándékozás akkor a legszebb ha lelketek egy darabját csomagoljátok díszpapírba. Legyen szó egy általatok készített egyedi alkotásról vagy egy olyan megvásárolt dologról, aminek kibontásakor a másik tudja, hogy fontos számotokra… mert emlékszel, mert szánsz rá időt, mert szívből jön.
