Címke: küzdelem

A kulcs a motiváció

Közel 2 hónap röppent el mióta az utolsó bejegyzésemet megírtam. Az elmúlt időszakban az életem eléggé kaotikussá vált… megint. Mondhatnám, hogy váratlanul értek az események, amik miatt se időm, se energiám nem maradt a blog szerkesztésére, de nem. Valójában annyi mindent éltem már meg életem során, hogy baromira nehéz meglepni.

Biztos voltál már olyan helyzetben, amikor nem láttad a kiutat, nem tudtad, mit tegyél, hogy egyről a kettőre juss. Egy darabig küzd az ember, vonszolja magát, megpróbál hatfelé szakadni, vért izzad, de semmi sem elég. Hosszú idő elteltével pedig egyszerűen belefásulunk a dologba. Ha az ember eljut erre a pontra, akkor már az apró sikereknek sem tud úgy örülni és a lelkesedése is alábbhagy.

Az oldalról folyamatosan érkeztek az értesítések, de egyiket sem nyitottam meg. Elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán van e értelme annak amit csinálok. Írjak még vagy hagyjam a fenébe az egészet és kössem vissza a lelkem a sokszor monoton és idegőrlően unalmas droid-munka gépezetéhez?

Az áttörés

Minap beszélgetésbe elegyedtem egy kedves munkatársnőmmel/barátommal. Érdeklődött írói pályafutásom alakulása felől. Szó szót követett, végül ez az oldal is említésre került. Megkért rá, hogy linkeljem be neki, szívesen elolvasná miket írok.

Még aznap este pittyent a telefonom, egy nagyobbacska szövegbuborék fogadott amikor megnyitottam az alkalmazást. A lány – aki nem is sejti, hogy visszatérő bejegyzésem főszereplője – számtalan kérdést és bíztató gondolatot írt a blog kapcsán. Üzenetváltásunk után megfogadtam, hogy amint lehetőségem nyílik, újból a tettek mezejére lépek és tollat ragadok.

Miért írom le a gondolataimat? Miért osztom meg a világgal az érzéseimet, a múltam aprócska darabkáit? Nos, a válasz roppant egyszerű. Mert szeretek írni. Mert nem hagyom, hogy az álmaim és céljaim a feledés homályába vesszenek. Mert lehet, hogy ezzel segíthetek valakinek, aki hasonló élethelyzetben van. Mert jobban érzem magam tőle. Mert remélhetőleg Te is jobban fogod érezni magad tőle. Egyszerűen csak azért, mert…

Köszönöm Reni 🙂

Tégy rendet a káoszban!

Az utóbbi időszakban eléggé eltűntem. Amilyen nagy lendülettel és lelkesedéssel vágtam bele ebbe a blogba, olyan hamar gördültek elém az akadályok… de – mert mindig van de – visszatértem!

A honlap megalkotásának idején – kissé erős túlzással ugyan, de – a pihenésen túl másra nem volt gondom. Egy május elején hirtelen rámtörő rosszullét után ugyanis háziorvosom által erre lettem ítélve. Én, aki folyton pörög, a munkahelyén a 8 órába 12-t zsúfolva kalapálja halálra a billentyűzetet és hazaérve rohan tovább, hogy elintézzen még párszáz teendőt… pihenjek. Más választásom azonban nem volt, a szervezetem gondoskodott róla, hogy ne is kísérletezzek nagyon semmivel.

Lassan elmondhatom, hogy közel 2 hónapja indultam el a kivizsgálások útvesztőjében, de egy fikarcnyi eredményt sem tudok felmutatni és ki tudja, vajon hány alkalommal kell még szájmaszkomban fuldokolva várnom a különböző osztályok és kórtermek előtti padokon ülve. És hogy miért is írom le mindezt? Mert nemrégiben egy érdekes gondolat fogalmazódott meg bennem.

Miután megérkezett a negatív CT eredményem, egyik szemem sírt, a másik nevetett. Persze, örültem neki, hogy nem leltek semmit, sőt! Azóta azzal szoktam poénkodni, hogy nekem már papírom van róla, hogy nem vagyok bolond. (Ezt természetesen senki sem veszi komolyan, még én magam sem.) Azonban jön a nagy kérdés: akkor mégis mi bajom van?

A láthatatlan stressz

Egyik nap, miután hazaértem a munkából, a szokásos napi rutinomat követtem. Átvedlettem itthoni, kényelmes ruciba és megindultam a fürdőbe. Ahogy elhaladtam a – már hónapok óta felújítás alatt álló – szobám mellett, újból megszédültem. Úgy döntöttem, elég is a napból ennyi, így engedtem vizet a kádba és belevetettem magam. Ahogy ott ücsörögtem, egyszerre csak eleredtek a könnyeim.

Mi váltotta ki? Nem tudom, leginkább minden. Egyetlen momentumra nem húzhatom rá a lepedőt. Összességében nézve az elmúlt időszak fizikai, érzelmi és mentális terheit, nem is csodálkozom, hogy kibuktam. A láthatatlan stressz a legrosszabb. Ami megtelepszik az agyad legmélyebb zugaiban. Alattomosan és csendben mérgezi meg a lelked jelenlétével. Olyankor is kísért, amikor egyébként azt gondolnád, nem foglalkoztat az adott szituáció.

Azóta eltelt már pár nap és rengeteg időt töltöttem töprengéssel. A miérteken túl az érdekel a leginkább, hogy mit tehetnék én magam. Mert érzem és tudom jól, hogy a megoldás itt van a kezemben/fejemben. Az akadályok nem küzdik le magukat és nem várhatunk arra, hogy minden magától megoldódik. Ugyanis, ha valaki még nem jött volna rá, a sült galamb nem tud repülni. A mondás pedig valóban igaz: „Ha azt az embert keresed, aki megváltoztatja az életed, akkor nézz tükörbe!”