Filter nélkül – maszk mögé bújva

Ismét sok idő telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Hiába fogadtam meg számtalanszor, hogy nem csinálok ilyet, elbuktam. Az ok pedig éppoly egyszerű mint amilyen bonyolult. Épp emiatt húztam elő a kalapból ma ezt az igencsak aktuális témát.

Az élet tanít ha tetszik, ha nem. Az elmúlt időszakban úgy éreztem magam mint akit arra ítéltek, hogy néhány hét leforgása alatt újrajárja az általánost, a gimnáziumot és megszerezzen egy doktori címet is. A leckék egymást követték megállás nélkül. Még fel se ocsúdtam az első pofonból, már érkezett is a másik.

Az írás számomra mindig a mentsvárat jelentette. Nem csak egy hobbiként tekintettem rá. Szó szerint ki tudtam írni magamból a fájó gondolatokat, a rossz eseményeket, és mindazt ami nyomasztott legbelül. Nem számított, hogy napló formájában vagy mondjuk egy vers képében öntöttek formát a szavak. A lényeg az írás volt. Megnyugtatott és kikapcsolt. Megszabadított a belső démonoktól, hogy teret engedhessen az új, szebb és jobb dolgoknak az életben.

Az írás jelentősége

Összességében tehát elmondható, hogy amellett, hogy szeretek írni, jobban is érzem magam tőle. Kiélhetem a kreativitásom, megszabadulhatok a negatív energiáktól, más nem is kell! És ennek örömére vajon mit csináltam a legutolsó blogbejegyzésem óta? Semmit… Egészen konkrétan semmit.

Minden nap úgy keltem fel, hogy elég volt. Egyszerre történik túl sok minden és túl kevés. Ki kell írnom magamból ezt a zűrzavart. Minden egyes reggel megfogadtam, hogy este laptop elé ülök és nekilátok. Mégsem tettem. És itt jön képbe a mai nap fő témája. A farsang még messze, de éljenek a maszkok!

Mondjam, mutassam vagy inkább takarjam el?

Látszatvalóság és műmosoly. Ebben a világban élünk. Legyen szó a social mediáról vagy a való életről kint az utcán, bent a melóhelyen. Görgeted a Facebookot, az Instát vagy épp a TikTok-ot és mit látsz? Hibátlan arcbőr, tökéletes smink, csupa vidámság. Ha jobban megnézed a képet, eléd tárulnak a filterhasználat és a retusálás nyomai.

Bent a melóhelyen is tuti mindenkinek tökéletes az élete. Semmi feszültség, zéró stressz, csak örök vidámság és chill állapot. És nyílván amikor mosolyogva közlöd a feletteseddel, hogy megoldod, tegye csak le az asztalodra a másik 300 kupac mellé, akkor mindezt azért teszed, mert te ennek felettébb örülsz. Mert minden vágyad, hogy túlórázhass. Természetesen még véletlenül sem azért mert az egyéb érzéseidet szeretnéd elrejteni általa.

Ahogy telnek a napok, úgy sodródnak elénk a kisebb-nagyobb nehézségek, kudarcok, bosszantó tényezők. Problémák otthon, a munkahelyen, baráti kapcsolatokban, családtagokkal, szerelmi életünkben, egészség terén és még sorolhatnám. Bármin megyünk is épp keresztül, megpróbáljuk elfojtani, hogy ne lássák mások. A mi gondunk maradjon csak a miénk, ezt várják el tőlünk.

Ez a fajta megfelelési kényszer kerített hatalmába engem is. Reggelente gondosan megigazítottam a maszkom, hogy ne lássák, hogy belül darabokra hullok. Ha meg is osztottam egy-két gondolatot valakivel, közel nem a teljes káoszt ami gyökeret vert bennem. Ugyanazokat a rutinköröket futottam heteken át. Ébredés, maszkot fel, mosolyogj, viccelődj, hamarosan leveheted az álarcodat. Ahogy telt az idő és a gondok tetőztek, annál nehezebb volt hordani a való világ filterét. Ez volt az ok, amiért nem írtam. Egyszerűen elfáradtam a semmiben, a puszta létezésben.

Mindenki maszkot hord, csupán az a kérdés, hány rétegben. Ha valóban szeretnéd tudni, hogy érzi magát valaki, kérdezz rá. A kérdés maga egyszerű, a választ megérteni bonyolultabb, mert nem csak a kimondott szavak fontosak. A hangsúly, a reakcióidő is számít, a szemek pedig titkon elárulnak mindent. Szánj egy percet az idődből és tedd fel a kérdést annak, aki igazán fontos neked: „Hogy vagy?” Az én válaszom csupán annyi: Jól.

A kulcs a motiváció

Közel 2 hónap röppent el mióta az utolsó bejegyzésemet megírtam. Az elmúlt időszakban az életem eléggé kaotikussá vált… megint. Mondhatnám, hogy váratlanul értek az események, amik miatt se időm, se energiám nem maradt a blog szerkesztésére, de nem. Valójában annyi mindent éltem már meg életem során, hogy baromira nehéz meglepni.

Biztos voltál már olyan helyzetben, amikor nem láttad a kiutat, nem tudtad, mit tegyél, hogy egyről a kettőre juss. Egy darabig küzd az ember, vonszolja magát, megpróbál hatfelé szakadni, vért izzad, de semmi sem elég. Hosszú idő elteltével pedig egyszerűen belefásulunk a dologba. Ha az ember eljut erre a pontra, akkor már az apró sikereknek sem tud úgy örülni és a lelkesedése is alábbhagy.

Az oldalról folyamatosan érkeztek az értesítések, de egyiket sem nyitottam meg. Elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán van e értelme annak amit csinálok. Írjak még vagy hagyjam a fenébe az egészet és kössem vissza a lelkem a sokszor monoton és idegőrlően unalmas droid-munka gépezetéhez?

Az áttörés

Minap beszélgetésbe elegyedtem egy kedves munkatársnőmmel/barátommal. Érdeklődött írói pályafutásom alakulása felől. Szó szót követett, végül ez az oldal is említésre került. Megkért rá, hogy linkeljem be neki, szívesen elolvasná miket írok.

Még aznap este pittyent a telefonom, egy nagyobbacska szövegbuborék fogadott amikor megnyitottam az alkalmazást. A lány – aki nem is sejti, hogy visszatérő bejegyzésem főszereplője – számtalan kérdést és bíztató gondolatot írt a blog kapcsán. Üzenetváltásunk után megfogadtam, hogy amint lehetőségem nyílik, újból a tettek mezejére lépek és tollat ragadok.

Miért írom le a gondolataimat? Miért osztom meg a világgal az érzéseimet, a múltam aprócska darabkáit? Nos, a válasz roppant egyszerű. Mert szeretek írni. Mert nem hagyom, hogy az álmaim és céljaim a feledés homályába vesszenek. Mert lehet, hogy ezzel segíthetek valakinek, aki hasonló élethelyzetben van. Mert jobban érzem magam tőle. Mert remélhetőleg Te is jobban fogod érezni magad tőle. Egyszerűen csak azért, mert…

Köszönöm Reni 🙂

Blogindító gondolatszösszenet :)

Már évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy belevágjak egy saját blog szerkesztésébe, de valami mindig hiányzott. Egészen a mai napig nem éreztem úgy, hogy tökéletesen meg lennék elégedve az eredménnyel, és ez a gondolat eltántorított attól, hogy egyáltalán megpróbáljam. 

Jogosan merülhet fel benned a kérdés, hogy akkor most mégis mi változott? El kell keserítselek, hiába a sokszor túlzott maximalizmusom, nem találtam rá a tökéletesség kulcsára. Ellenben rájöttem arra, hogy nem is az számít igazán, hogy akár az oldalam kinézete, akár az írásaim hibátlanok és rendezettek legyenek. Miért? Mert mi magunk sem vagyunk tökéletesek és ez így van jól. 

Az oldalon a „Mások tollából” menüpont alatt kedvenc verseimet és idézeteimet találjátok, melyek valamiképp inspiráltak vagy csak hatással voltak rám életem során. A blog többi felületén saját műveimet és gondolataimat osztom meg veletek. A honlapot folyamatosan frissítem, bővítem, ha megtetszik amit látsz, térj be hozzám minden nap, az újdonságok garantáltak. Kellemes időtöltést és jó szórakozást kívánok!