Tökéletes ember nem létezik. Akkor mégis miért van az, hogy a szomszéd kertjét valahogy zöldebbnek látjuk? Alapvető tulajdonságunk, hogy hajlamosak vagyunk összahasonlítani magunkat másokkal. Az irigység, féltékenység vagy szimplán a szebb és jobb utáni vágy mindannyiunkban megtalálható. Ahány ember, annyi stílus, életmód, külső – és belső tulajdonság. Hiszen egyedi létformák vagyunk, nem pedig szalagról legördülő sorozatgyártmányok.
Az eltérő neveltetés és környezet, a családi és baráti befolyás hatására más és más felfogású és ízlésű emberekké válunk. Kinek mi a zsánere, ahogy mondani szokás, de a végén minden zsák megtalálja a foltját. Felmerül a kérdés ismét: akkor mégis miért? Mi az oka annak, hogy olyan kevesen vannak akik úgy fogadják el önmagukat, ahogy vannak? Miért nem tudjuk szeretni önmagunkat?
Hosszú évek óta tolják az arcunkba a képek és videók milliárdjait. Mit látunk mi nők? Az a szép, ha valaki 90-60-90. Ne legyen egy csepp felesleg sem, de ha túl izmos vagy, az sem jó. Ha alacsony vagy, törpének hívnak, ha magas, zsiráfnak. Ha teltebb az alkatod, bálnának csúfolnak, ha vékony vagy, gebének. Mondani sem kell, hogy ez egy örökös körforgás, aminek le merem fogadni, TE magad is részese vagy.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
Köztudott dolog, hogy tökéletesség csak a mesékben van, akkor mégis miért hajszoljuk annyira, hogy elérjük a lehetetlent? Egyik hajnalban a tükör előtt állva, a megszokott nyúzott arc tekintett vissza rám. Végigmértem magam, nem voltam elégedett a látvánnyal. Visszamentem a szekrényhez, elővettem egy másik felsőt. Azt követte a harmadik, majd a negyedik. Sok időm eltelt a szerencsétlenkedéssel. Végül nevetséges módon arra a ruhára esett a választásom, ami elsőnek zuhant rám a gardróbból. Munkába menet egész úton kavarogtak a gondolataim. Mi a baj velem?
Fiatal lánykaként semmi bajom nem volt magammal. Túlsúlyos voltam, de elfogadtam önmagam úgy, ahogy vagyok. Éveken át táncoltam, a mozgás valamilyen formában mindig az életem része volt. Ha nem is edzettem kitartóan, nem futottam maratonokat, de azt sem mondhatnám, hogy elhanyagoltam volna a testem. Mindezek ellenére idegenek, ismerősök, olykor hozzátartozók is meg-megszóltak kinézetem miatt. Minél több gúnyolódás, sértő és bántó megjegyzés ért, annál kevésbé tudtam szeretni önmagam. Elvégre hogyan szeressem magam amikor mások csak a hibákat látják?
Lásd, mennyit érsz…
Én nem vagyok elég jó… A tüskék egyre gyűltek, az önbizalmam pedig egyre inkább odaveszett. Szépen lassan beépült a tudatomba, szerves részemmé vált az a rengeteg fájó szó és mondat amit nekem címeztek. „Le kell fogynom, különben elhagy és akkor egyedül maradok örökre.” „Ha ő nem lenne, én nem kellenék senkinek, hisz megmondta, alighanem igaza lehet…” Katt…katt…katt… és a kerék forgott tovább míg én saját gondolataimmal harcoltam.
És most itt vagyok. Újult erővel. Sokszor ugyan még meg-megingó önbizalommal, de már tudok mosolyogva nézni a tükörbe. Mi kellett hozzá? Mindössze annyi, hogy rádöbbenjek, hogy az életben minden okkal történik. Amikor a mókuskerékben körbe-körbe futkározva folyton ugyanolyan vagy felettébb hasonló jellegű akadályokba ütköztem, nem jó irányt választottam. Fokozatosan eltemettem önmagam, mert kételkedtem abban, hogy számítok, hogy nekem is lehet véleményem és hogy egyáltalán érek valamit.
Aztán egyszer csak fordult a kocka. Ahelyett, hogy ugyanazokat a köröket jártam volna, kiléptem a komfortzónámból. Változtattam, mert felismertem, hogy mindaddig nincs kiút míg meg nem tanulom az élet által feladott legújabb leckét. Ha azt akarom, hogy elfogadjanak, el kell fogadnom önmagam. Korábban amikor a tükörbe néztem, tekintetem egyből a hibákra tévedt. Ma már igyekszem az összképre fókuszálni illetve arra, amit szeretek magamban. Akadnak még nehezebb napok, hiszen a lelkemen ejtett sebek nem múlnak el nyomtalanul, de hiszek magamban. Akiknek fontos vagyok, a hibáimmal együtt fogadnak el. Akik szeretnek, nem akarnak megváltoztatni. Én pedig végre tudom, hogy elég vagyok.
