Hamar megszerettem az olvasást, már gyerekként faltam a könyveket. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább el kezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy én magam is alkossak.
A Káosz című versemet (melyet a verseim menüpontban megtaláltok) még gimnazista koromban írtam. Mit ne mondjak, újraolvasva a sorokat így felnőttként, sok-sok élettapasztalattal és keserűséggel a hátam mögött már tisztán látom azt, ami akkor meg sem fordult a fejemben: depressziós voltam.
Kiutat kerestem az életemből, aminek egyszerűen nem tudtam meglátni a szép oldalát. Csak a rossz dolgokra fókuszáltam, azokból pedig akadt bőséggel. Ezt a verset akkoriban írtam, amikor tudatosult bennem, hogy szeretett nagymamám hamarosan távozni fog közülünk.
Egy csöppnyi verselemzés: nem véletlenül került az írásba hol kis, hol pedig nagy kezdőbetűvel a „káosz” szó. Csöppnyi világomban úgy képzeltem, hogy a Káosz nem más, mint a teljes pusztulás, amikor minden egy csettintésre megszűnik létezni. Egy visszafordíthatatlan és megállíthatatlan fekete massza, ami lassan, vontatottan araszol felénk, míg mindent el nem lep és nem marad más csak a sötét, vészjóslóan néma csend. Ezzel ellenben a káosz csupán az a zűrzavar és bódult állapot, amikor az ember tehetetlennek érzi magát, látja a vég közeledtét, de nem tudja hogy kezelje, mit tegyen ellene, hogyan menekülhet el az érzés elől fizikai és szellemi értelemben egyaránt.
Bántó szavak és ami mögöttük van
Valahogy én is hasonlóképp éreztem magam akkor. Kábultan és zavarodottan, kétségbeesetten és önmarcangolón. Tudtam, mi vár ránk, de nem tudtam és még inkább nem akartam elfogadni.
A halál felé közeledve az ember tudata változáson esik át, sokszor nincs tisztában azzal, mit is mond, olykor viszont olyan rejtett információkra bukkanhatunk egy-egy elejtett mondatban, amelyek örökké az életünk és lényünk részévé válnak. Több héten át tartó fáradhatatlan gondoskodás, ápolás, fürdetés és etetés után a szokásos esti búcsúzás zajlott. Akkor is mint minden korábbi napon, édesanyámmal kettesben hagyva őt, odahajoltam fölé, megcsókoltam a homlokát, jó éjszakát kívántam neki, és a fülébe súgtam, hogy Szeretlek! Ez az éj azonban eltért a megszokottól. Ahelyett, hogy gyenge, rekedtes hangon elköszönt volna tőlem, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit szólt: Te nem szeretsz engem!
Hazasétáltam, egész éjjel zokogtam, nem tudtam elaludni. Végül a fáradtság győzedelmeskedett felettem. Álmomban minden sötét volt, csupán egy fény derengett a távolban, amiben mamám arcát láttam, mosolyogva, egészségesen, boldogan. Reggel átmentem hozzá, anyukám azonban nem engedett be a házba… nem akarta, hogy lássam azt, amit a lelkem mélyén már tudtam: eltávozott közülünk.
„Te nem szeretsz engem!” Élénken emlékszem a szavakra, a hangjára, a kétségbeesett tekintetére. Most már tudom, hogy nem akart ő engem ezzel megbántani, csupán arra kért, hogy vessek véget a szenvedéseinek és engedjem el, hogy békében, örök álomra hajthassa fejét.